Kritika

Jó véresen, ha kérhetném – Machete gyilkol

amber-heard-danny-trejo-machete-killsNincsen nekem semmi bajom Tarr Béla kegyetlen kilátástalanságával, Bergman vizsgálódásait az emberi kapcsolatokban is érdeklődve nézem, de ugyanennyire díjazom a mozi eszképizmusát is. Nincs azzal semmi baj, ha beülök egy elsötétített terembe, egy rövid ideig kikapcsolok, és hagyom magam szórakoztatni. Azt, hogy Hollywoodban, ahonnan ugyebár a legszórakoztatóbb filmeknek kellene jönniük, nagyon sokan elfelejtették vagy soha nem is tudták, hogyan kell ezt csinálni, most ne hánytorgassuk fel, messzire vezetne. Ez most csak annyiban fontos, hogy Robert Rodriguez nem ezen filmesek táborába tartozik. És ez jó.

Az országos jóbarátok, Tarantino és Rodriguez 2007-ben kitalálták, hogy a maguk módján mindketten tisztelegnek az exploitation-filmek előtt, és a régi jó grindhouse-hagyományok alapján összecsomagolják alkotásaikat. Csodás 3 órás alkotás született, ami tökéletesen visszaadta az exploitation-mozik hangulatát és esszenciáját, paródiával fűszerezve. Elképesztő ötletek, bizarr figurák, rengeteg erőszak és vér, mutatós hölgyek, és persze gyönyörűen roncsolt, szemcsés, hibás kép. Szerencsére a Grindhouse nem indított trendet, maximum egy egész kicsit, nem sok érdembeli követőjük született, Jason Eisener Hobo with a Shotgunja talán az egyetlen említésre méltó, de szegről-végről ide kapcsolható a kevésbé sikerült Hell Ride és a kiváló Piranha 3D is. Ha valóban hullám lett volna belőle, rövid idő alatt borzasztóan felhígult és kiüresedett volna a műfaj, és a Machete vagy a Hobo sem ütöttek volna akkorát. A két cinefil azért továbbra is kitart az exploitation mellett, Tarantinónál folyamatosan felbukkannak az elemei már a Halálbiztos előtt (Jackie Brown, Kill Bill), és utána is (lásd a Django elszabadul és a Mandingo kapcsolatát), Rodriguez a Terrorbolygó előtt nem mutatta nyilvánvaló jeleit, azóta viszont ha épp nem gyerekfilmet csinált, ugyanazt az expoitation-paródiát folytatta, amit ott és akkor elkezdett. A Terrorbolygóhoz készített álelőzetesből elkészítette előbb a Machetét, és most a beígért következő részt, a Machete Killst.

Machete (Danny Trejo) egy volt mexikói szövetségi ügynök, akit az első részben felbérelnek egy politikai merényletre, aztán csúnyán átvernek, mire ő kedvenc fegyverével véres bosszúhadjáratba kezd, nem törődve azzal, hogy az összeesküvés szálai egészen Texas szenátoráig vezetnek. A Machete gyilkol ott kezdődik, hogy maga az Egyesült Államok elnöke (Charlie Sheen – nem, bocsánat, Carlos Estevez) kéri Machete segítségét, hogy állítson meg egy őrült mexikói drogbárót, aki Washingtonra irányította rakétáját. És ez még csak a kezdet. Rodriguez megmutatja, hogy az őrület tovább fokozható, az egész pusztán kreativitás kérdése.

machete-kills-sofia-vergara-alex-vegaKéptelen karakterek egész kavalkádja vonul fel előttünk, itt aztán tényleg van minden: alakváltó, skizofrén beépített ügynök, szadista domina, premoníciós képességekkel rendelkező bűnözőzseni. A férfiak kemények, a nők keményen szexualizáltak, a vér pedig hordó- (pixel)szám folyik. Eszement megoldásokkal és őrült ötletekkel is épp úgy tele van tömve a film, mint szereplőkkel. Kinek jutna eszébe egy helikopter pörgő rotorjához erősítenie magát és úgy kaszabolni a fejeket? Vagy géppuska-csöcsöket felvenni? Nem is árulok el többet, ezeket látnotok kell. És ha már ott tartunk, hogy miből van sok a filmben: humorból. Legalább annyi – ha nem több – évekig idézhető egysorost, emlékezetes jelenetet kapunk, mint 3 évvel ezelőtt a Machetében. A Star Wars utalás például zseniális, nincs megfelelőbb szó rá. A maga perverz módján veszettül szórakoztató és vicces a film. Semmit sem vesz komolyan és semmi sem szent neki. A karakterek is mind egy-egy archetípus groteszk karikatúrái, kivéve Charlie Sheent és Lady Gagát, akik nagyjából önmagukat karikírozzák. Nem is tudnék senkit sem kiemelni, mindenki megnevettet, ha hagyjuk. Egyedül Sofía Vergaránál és Michelle Rodriguez puncis beolvasásánál éreztem, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. De mivel a Machete Kills egy féktelen paródia, minden remekül összeáll. Annyira, hogy még az (al)műfaji élesváltás sem dönti össze a mozit. Lesz meglepetés bőven! A telítettség miatt nagyon magas fordulatszámon pörög a film, lélegzetvételnyi időnk sincs, sehol egy üresjárat vagy egy nyugodt, unalmas pillanat.

Az exploitation-film, mivel a leghétköznapibb embereknek készül, a legegyszerűbb szórakoztatási igények kielégítése mellett reflektál a hétköznapi problémáikra is, így rendelkezik egyfajta társadalmi érzékenységgel, ám ahogy azt Szirmai Gergő is megjegyezte a sajtóvetítés után, a Machete gyilkol jócskán vesztett az előző rész aktuálpolitikai felhangjaiból. Bár érdemes azon elgondolkodni, hogy egy olyan elnök bérli fel Machetét az állampolgárságért cserébe, aki tulajdonképpen befejezte a Machetében Robert De Niro által alakított szenátor programját és falat vont Mexikó és az Egyesült Államok közé. Neki még halál járt ezért, az elnök pedig újra szeretné választatni magát. Illetve az is bizarr helyzet, hogy háborúba zsarolással szeretnének békét teremtetni egy országban.

MC2-DF-11265.CR2Történt még egy számomra fontos hangsúlyeltolás a Machetéhez képest. Bár a folytatás továbbra is őrzi magában a hetvenes-nyolcvanas évek exploitation-filmjeinek szellemiségét, a praktikus és a digitális effektusok aránya immár a digitális felé billent. Emlékeim szerint a Machetében több művér, valódi robbanás, bábok és egyebek voltak ezek digitális kiváltóinál, a Machete Killsben fordult a kocka, a vértől a robbanásokon keresztül néha mozgó járművekig mindent a számítógép rajzolt meg. Hogy ez azt jelenti-e, hogy Rodriguez tovább lépett, és már a straight-to-dvd filmeken is élcelődik egy kicsit, vagy egyszerűen megspórolt egy csomó pénzt ezzel, esetleg mindkettő – valószínűleg eldönthetetlen. Nekem az old school megközelítés jobban bejött, és mivel szellemiségében valóban old school (vagy azt parodizáló) a film, egy furcsa elegy keletkezik a hagyományból és a sok számítógépes effektből, amit egyszerre szeretek, de tartok tőle egy kis távolságot is. Félreértés ne essék, azért így is találunk még bőven művért és művégtagokat a filmben, pusztán az arányokról beszélek.

Nagy szerencsém volt nemrég a Don Jonnal, és most Machetével újra. Mindkét filmet olyan alkotók készítették, akiknél érezni, hogy szeretik, amit csinálnak, és mindent beleadtak, kreatív energiájuk lesüt a vászonról. Még akkor is, ha valaki olyan infantilis játékokra fordítja a kreativitását, mint Robert Rodriguez. A texasi rendező egyébként szokásához híven nem csak direktori minőségben vett részt a filmben, hanem ő adta az ötletet, ő fényképezte, vágta, társzeneszerzője és még producere is volt az alkotásnak. Szóval ezt hívják elkötelezettségnek. Én azt mondom, ha az emberek a vetítés után az egész villamosúton, és még a villamosról leszállva is a filmedből idéznek és beszélnek róla, ahelyett, hogy a vacsoralehetőségeket vagy a munkahelyi nyűgjeiket vitatnák meg, akkor már megérte megcsinálni. Köszönöm, jól szórakoztam. Szerencsére készülőben a trilógia záródarabja is – de nem is mondok semmit, majd meglátjátok.

Avatar

Horváth Balázs

Még nem írt bemutatkozást, de hamarosan fog, megígérjük.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya