Joe Wright legújabb thrillerébe úgy emelte át a leghitchcockosabb elemeket, hogy abból mégis valami saját szülessen. A rendezőzseni előtti tisztelgés, a Joe Wright-ra jellemző kézjegyek, a Bruno Delbonnel operatőri munkáját dicsérő jellegzetes képi világ és persze Amy Adams szokás szerint kifogástalan alakítása keveredik a Nő az ablakban című filmben, az eredmény pedig egy klasszikus és mégis friss, az első pillanattól az utolsóig hidegrázós thriller.
Ahogyan annak már A lány a vonaton kapcsán is írtunk, az elmúlt évek trendje a thrillereket a frissen megjelenő bestseller krimijeire alapozni. Nem volt ez másképp most sem, a Nő az ablakban (The Woman in the Window) alapját A.J. Finn 2018-as regénye adta, az ebből adaptált, nagyjából egy éve húzódó filmet pedig több ok miatt várta már a közönség tűkön ülve. Az egyik maga Joe Wright, aki olyan filmek rendezője többek között, mint a Büszkeség és balítélet, az Anna Karenina, a Vágy és vezeklés és A legsötétebb óra. További okok között szerepel a főszerepben ismét brillírozó és Oscar-jelölésekkel évről évre megszórt Amy Adams, akit továbbá olyan nagy nevek kísérnek a filmben tébolya során, mint Gary Oldman és Julianne Moore. A harmadik fontos tényező pedig egy olyan alaptörténet, amit még ha teljességgel újítónak nem is mondhatunk, kétségkívül érdekes és lúdbőrzős, amely bőven teret enged a feszültségnek és a suspense-ek kiaknázásának.
A történet szerint a gyerekpszichológusként dolgozó Anna Fox (Amy Adams) egy agorafóbiás, alkoholista és gyógyszerekkel kezelt nő, aki már tíz hónapja nem hagyta el hatalmas házát, amelyben egyedül ő, valamint egy bérlője, David (Wyatt Russell) lakik, utóbbi az alagsorban. Anna amellett, hogy elsötétített házában tucatszámra nézi a régi filmeket (stílusosan több Hitchcockot is, köztük a Hátsó ablakot és a Szédülést) és iszik, rendszeresen figyeli ablakain keresztül az utca történéseit, amelyben a legnagyobb aktuális esemény egy család beköltözése a szomszédos házba.
Annát ezt követően sorra látogatja meg a család minden tagja:
elsőként a 16 éves fiú, Ethan (Fred Hechinger), aki láthatóan zaklatott az otthoni légkör miatt. Másnap az anya, Jane (Julianne Moore) teszi tiszteletét Annánál, akivel egy átborozott-átkártyázott éjszaka alatt máris barátságot kötnek. A harmadik látogató pedig a már sokkal kevésbé szívélyes apa, Alistair Russell (Gary Oldman).
A család mindhárom tagján zavarodottság érződik, amit Anna az apa agresszív, kezelhetetlen viselkedésének tulajdonít. Egy éjszaka pedig az ablakon keresztül szemtanúja lesz annak, ahogyan Jane-t az otthonában megölik. Mikor azonban Anna jelenti az esetet, kiderül: a nő, akit mindvégig Jane Russellnek hitt, valójában nem létezik, és az igazi Jane Russellel még soha nem is találkozott.
Ettől a ponttól fogva pedig bármit lát és mond Anna, azt a gyógyszerek és alkohol egyvelege okozta hallucinációinak és beszámíthatatlanságának tulajdonítják.
Annának viszont rögeszméje lesz, hogy amit látott, megtörtént, és nyomozásba kezd – természetesen csak a négy fal között. Érdemes egy mondat erejéig azt is megjegyezni, hogy a (szinte) mindvégig egy térben játszódó thriller a bezártság tekintetében nyilvánvalóan nem szándékozott aktuális lenni – hiszen a munkálatok megkezdésekor még küszöbön sem volt a járványhelyzet –, mégis könnyedén kelt még nyomasztóbb, még frusztrálóbb benyomást Anna helyzete a nézőben az elmúlt időszak fényében.
A Nő az ablakban alaptörténete első pillantásra egyértelműen Hitchcock 1954-es klasszikusa, a Hátsó ablak és a Tate Taylor rendezte A lány a vonaton szerelemgyereke. Utóbbival leginkább a két főhős karaktere között látunk párhuzamot, ugyanis mindketten családi traumáik hatására váltak alkoholistává, majd egy bűntény szemtanúi lesznek, ám egyikünknek sem hisznek, beszámíthatatlan állapotukra hivatkozva. A Hátsó ablakkal való párhuzam abból fakad, hogy egyik főszereplő sem képes elhagynia saját házát – jóllehet Jeff nem mentális, hanem fizikai okok miatt, ő ugyanis a lábgipsze miatt kényszerül a bezártságra –, így mindketten csak az ablakból kémkedve, leszűkített keretek közt tudják folytatni a nyomozásukat és a bizonyítékgyűjtést.
Ami azonban a történet és a karakterek síkján megmutatkozó párhuzamokon túl még érdekesebbé teszi a Nő az ablakbant, hogy vizualitásában is roppant kreatív – és amelyben szintén visszaköszön egy kis Hitchcock. Pontosabban egy konkrét filmje, a Szédülés, amelynek James Stewart alakította főszereplője egyébként szintén egy életét és munkáját megnehezítőt fóbiában, csak éppen nem agora –, hanem akrofóbiában, azaz magasságtól való félelemben szenved, és egy ebből a problémájából adódó traumát nem képes évek óta kiheverni. Mindkét filmben
központi szerepe van tehát a traumafeldolgozásnak, a fóbiák okozta megkötöttségeknek, az álmoknak és emlékképeknek,
amiket a Szédülés elképesztően izgalmas képi megoldásokkal érzékeltet. Ez tetten érhető a Nő az ablakban esetében is, ahol Anna álmaiban folyamatosan visszatér egy bizonyos motívum, amelyről később, egy heuréka-pillanat során kiderül, hogy egy korábbi, feldolgozatlan trauma Annába égett emlékképe. Ezek az emlékképek kreatív módon tárulnak elénk: Anna úgy hívja elő azokat, mintha a jelenben, fizikailag is, nem csupán a fejében elevenednének meg – például a nappaliban ülve néz át a konyhába a résnyire nyitva hagyott ajtón vagy kulcslyukon keresztül, ahol egy pár nappal ezelőtti esemény emlékei mutatkoznak meg.
A Nő az ablakban folyamatosan fenntartja a feszültséget és egy pillanatra sem ad bizonyosságot. Így pedig mindvégig kénytelenek vagyunk talonban tartani mindkét lehetséges opciót: valóban beszámíthatatlan Anna, és mindaz, amit látott, puszta hallucináció, vagy pedig valaki csúnya játszma során az őrületbe akarja kergetni? A kérdés eldöntésében nem siet segítségünkre az sem, hogy egyre egyértelműbbé válik: senki nem az, akinek mondja magát.
A Nő az ablakban megtalálható a Netflix kínálatában.
