Miután nyafiztam a túlságosan komolyra sikeredett második rész miatt, örömmel konstatálom, hogy Chad Stahelski visszatért az öniróniához, a neonhoz és a jó értelemben vett oldschool bunyóhoz. A John Wick: 3. felvonás – Parabellum az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb akciófilmje lett – még ha a sztorit teljes egészében mellőzi is.
Amennyire imádtam az első részt, annyira voltam csalódott a második után: a zavaros univerzumépítés, a stílusgyakorlat hiánya, a túlságosan komolyra hangszerelt atmoszféra vagy a neonvilág elhanyagolása olyan bűnök voltak, amiket csak folytatások követnek el. Éppen emiatt volt kellemes meglepetés, hogy az alkotógárda a harmadik részre összekapta magát és kijavította a nekik felrótt hibákat.
A történet percre pontosan ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: John Wick (Keanu Reeves) számkivetetté válik, akinek a fején olyan vérdíj van, amivel senki sem fogadna rá, hogy akár csak egy órát túlél New Yorkban. Persze az egykori bérgyilkosnak még mindig vannak barátai, így sikerül eljutnia Casablancába, ahol egy régi adósságot behajtva elér a legfelsőbb körökig. A marokkói kiruccanás szemlátomást kizárólag esztétikai célokat szolgál, az egész film egyetlen hatalmas akciójelenet, amihez a párbeszédek és mondvacsinált bonyodalmak csak némi maltert biztosítanak. Mivel a szabályokat már az előző részben lefektette Derek Kolstad forgatókönyvíró, most már a Chris Collinsszal, Marc Abramsszal és Shay Hattennel – most komolyan? ehhez négy ember kellett? – kiegészült írócsapat az akciók közben benyögött egysorosokra fókuszálhatott. Hiába a sztárparádé – Halle Berry, Laurence Fishburne, Anjelica Huston és Ian McShane sem kaptak emlékezetes mondatokat; gyakorlatilag bárki eljátszhatta volna ezeket a néhány vonással felrajzolt archetipikus szerepeket.
Ebben a filmben tényleg minden a verekedésekről szól. De azok, meg kell hagyni, meg is érik a pénzüket. Stahelski, aki a bunyókat is hangszerelte, tényleg baromi magasra tette a lécet.
A szekvenciák nemcsak nagyon hosszúak és erőszakosak, de rendkívül látványosak, humorosak és kreatívak is.
Stahelski nem elsősorban tűzerőben gondolkodik – bár lövések is dördülnek rendesek –, a puszta ökölharcot és a hagyományosabb fegyvernemeket (késeket, kardokat vagy akár csak egy övet) és a patikamérlegen mért koreográfiát részesíti előnyben. Az előző fejezetben a csihi-puhi gyakran a számítógépes játékok összecsapásait idézték, de szerencsére most bizonyos tekintetben lelassultak a csapások, így sokkal átélhetőbbek, sokkal igazibbak – ettől sokkal szerethetőbbek lettek ezek a jelenetek. Keanu Reeves nem lesz már fiatalabb – az írók nagyon ügyesen használták ki a karakter hajszoltságát, hogy megindokolják, miért nem olyan frissek már azok az ütések, és adtak még egy plusz pontot, ahol tudtunk azonosulni a karakterrel.
Dan Laustsen operatőr munkája az akciókhoz hasonlóan fejlődött. Az előző részben a finálét leszámítva kifejezetten rondának láttam a képeket –
most ismét az első részben felépített neonvilágban járunk, ahol minden fényforrásnak helye van.
A marokkói sivatagi kiruccanás kifejezetten jó pihentető a szemnek, ami a film többi részében bizony komolyan meg van dolgoztatva – olyan sok a szemcukorka, amin rugózhat. Mind a helyszínválasztások, mind a fények használata, mind az ügyes háttérvetítések plusz csavart adnak a képeknek.
Láttunk már öregedő, kiszállni vágyó bérgyilkosokat nem egyet, de az igazán emlékezetesek mindig kaptak valami pluszt – például a Redben Bruce Willisék az öregedés témájával poénkodnak eszelős viccesen –: a John Wick-trilógia egyértelmű érdeme a kifújóban lévő klasszikus akciófilm újraélesztése.
