Kritika

Soha véget nem érőnek tűnő, de letaglózó haláltánc – John Wick: 4. felvonás

keanu-reeves-john-wick-4-donnie-yen

Noha kicsit (bőven) hosszabb a kelleténél, John Wick negyedik eljövetele mégis az eddigi legjobb folytatás. Nem csak azért, mert tovább fokozza és tökéletesíti az eddig is fantasztikus akciókat, hanem mert sokkal céltudatosabban is mesél. Hogy aztán egy olyan fináléba fusson ki, amely narratív és érzelmi szempontból is méltó lezárása – egyelőre – a szériának.

A John Wick 2014-es első része egy csodálatosan kompakt, fókuszált és feszes akciómozi. A mindenkit megelepetésként ért filmben mesterien mixelték egy szikár, hetvenes évekbeli bosszúfilm felépítését, karaktereit és nyersességét, a ’80-as évek neonfényes (leginkább Michael Mann) atmoszférájával és a hongkongi heroic bloodshed műfajába tartozó filmek pisztolytáncával. A képregényes hangulatú „bérgyilkosvilág/mitológia” pedig az egésznek ad egy kellemesen egyedi, friss ízt. Igazából semmilyen folytatást nem igényelt volna, ám a siker miatt nyilván nem lehetett megállni. A folytatások pedig természetesen minden téren egyre nagyobbra és nagyobbra nőttek. Az alapfilm precizitását felváltotta a folyamatos fokozás igénye, miközben a sztori egyre vékonyabb és vékonyabb lett. Ebből a szempontból a már teljesen öncélú harmadik rész volt a mélypont, amiben John Wick pontosan ugyanott fejezi be a filmet, mint ahol bő két órája elkezdte. Semmi progresszió. És most, itt a negyedik etap, amely még hosszabbra nyújtja a bérgyilkostésztát,

ám végül mégis sikerül kiküszöbölnie elődje hibáit, hiszen dacára a címben lévő négyesnek, ez valójában egy tökéletes trilógiazáró film.

A történet nem sokkal a harmadik után játszódik. John Wick (Keanu Reeves) a Király (Laurence Fishburne) gondjaiban kipihente a harmadik epizód megrázkódtatásait, így újra munkába áll. Első feladata, hogy visszaszerezze az Elöljárónak adott gyűrűjét. Ám ez az Elöljáró, már nem az az Elöljáró, a gyűrű is elveszett. Így a Rémkirály az új Elöljárót is visszaküldi a teremtőjéhez. Ezzel pedig ismét csak felkorbácsolja a mindent és mindenkit is a markában tartó Kör kedélyeit, akik tejhatalmat adnak a Márkinak (Bill Skarsgard), hogy

tegye meg azt, ami az eddigi filmekben közel 300 embernek sem sikerült: ölje meg John Wicket.

Így újra indul a haddelhadd. Wick egyedül a Kör végtelennek tűnő hadseregével szemben, hogy végre elnyerje a szabadságát, megváltását és békéjét. Még, ha ehhez három kontinenst is kell felégetnie.

bill-skarsgard-john-wick-4

Ezen a ponton már nehéz újat mondani egy John Wick filmről. Már csak azért is, mert maguk a filmek sem tudnak egy ideje újat mondani. Ám ellenben a harmadik résszel, a John Wick 4. erényei már nem merülnek ki abba, hogy nagyobb, hangosabb, hosszabb és brutálisabb az előző felvonásoknál. Persze mindez többnyire igaz is rá. Tegyük hozzá, a film – de igazából a teljes franchise – hossza kapcsán tudnánk azt mondani, hogy a kevesebb több lenne.

Hiszen hiába lenyűgöző minden egyes set piece és akció szekvencia, mindig eljön az az idő, amikor egy újabb ellenfél felbukkanása, már nem szolgálja a narratívát. Az előző két filmhez hasonlóan túl gyakran megesik, hogy amikor egy-egy csörte már éppen véget érne, még felbukkan két-három rossz szándékú pribék, akikkel épp úgy küzd meg Wick, mint az előző hússzal, így a küzdelem már sem vizuálisan, sem dramaturgiailag nem nyújt újat. Ha a John Wick 4. részét kicsit feszesebbre vágták volna, teljesen egyértelmű lenne, hogy ez a sorozat legjobb folytatása. Mondjuk így is az. Csak a kelleténél hosszabbra hagyott csörtékkel az a baj, hogy bizonyos idő után belefásul az ember. Még a legkreatívabb, leglátványosabb akciójelenet is kissé monotonná és fárasztóvá tud válni. 169 perc alatt már nem lehet érdemben mélyíteni, jobban kibontani a film központi témáját: megváltást nyerhet-e valaki, aki mindent elpusztít, amihez hozzáér.

Közben viszont továbbra is vitathatatlan, hogy az akciójeleneteket páratlan technikai profizmussal valósították meg.

Letaglózó a kaszkadőrök és Keanu Reeves teljesítménye, akik tényleg mindent beleadnak a szórakoztatásunkért. Olyan eséseknek, rúgásoknak, dobásoknak vagyunk szemtanúi, melyek már nekünk is fájnak. Különösen, mert elképesztő lendülete, dinamikája és logisztikája van az összecsapásoknak. A hosszúra hagyott, sokszor percekig vágatlanul pörgő snittekben mindig tökéletesen világos, hogy ki hol van és honnan támad. Nincsenek mozdulat közbeni vágások, így legtöbbször egyszerre, egy beállításban látjuk az akciót (ütést) és az arra adott reakciót (a fájdalmat).

Mintha egy színházi előadást, egy őrjöngő halálbalettot néznénk.

Noha a negyedik rész az akciók terén olykor újrahasznosítja a korábbi epizódók egy-egy ötletét – ismét van neonfényes diszkóban, tomboló tömegben történő bunyó, üvegszoba és újra felbukkannak a harci kutyák is. Ám mindezt vizuálisan olyan változatosan (ez a rész játszódik az eddigi legtöbb helyszínen) és látványosan (szinte minden beállításból lehetne poszter), hogy sokszor simán feledteti a túl bő lére eresztett játékidőt.

keanu-reeves-donnie-yen-scott-adkins-john-wick-4

Persze a film a korábbiak csiszolásán túl kiváló, friss ötleteket is tartogat. A legmenőbb – és ténylegesen újszerű – húzás, amikor felülnézetből követjük, ahogy Wick szobáról szobára (pulzáló techno zenére) haladva tisztít meg egy házat. Ám hasonlóan okos elképzelés, amikor a fináléban időre kell feljutnia egy lépcső tetejére. Ennek apró szépséghibája ismét csak a film/sorozat hosszához köthető. Hiszen eddigre Wick már olyan legyőzhetetlennek tűnik, hogy nem érezhető a kellő suspense, így elképzelhetetlen, hogy nem ér fel időben.

A John Wick: 4. felvonás nem reformálja meg az akciófilm zsánerét.

Leszámítva egy két újszerű set piece-t, kameramegoldást (mint az említett izometrikus nézet) alapvetően az előző részekben használt fogásokat tökéletesíti. Már az első rész frissességet is az adta, hogy bár régebbi dolgokhoz nyúlt vissza, azokat posztmodern mentalitásban keverte. (És, akkor itt a közérdekű rész: ha tetszenek ezek a filmek, akkor mindenképpen kezdj el klasszikus hongkongi akciófilmeket nézni!)

donnie-yen-john-wick-4

Az viszont kétségtelen, hogy korunk CGI szuperhősök által uralt, hollywoodi blockbuster-mezőnyében abszolút

páratlan az elhivatottság, végletekig kigondolt látványvilág és a nézőnek is fájdalmas kaszkadőrmutatványok sokasága, amit nyújt a John Wick 4.

Nem csak az akciók terén érezhető a szintlépés, hanem a szereplőgárdában is. A továbbra is remek visszatérő szereplők mellett (Lance Reddick szerepe/jelenléte a nemrégiben történt tragikus halála után különösen szívszorító) ismét nagyon karizmatikus egyénekkel bővült a gárda. Ráadásul – ha a címszereplő jellemét már nem igazán lehet érdemben változtatni/mélyíteni/átgondolni – a kiemelet ellenfelek (és szövetségesek) is valamivel több karaktert és egyéni motivációt kaptak. Még, ha némelyikük – mint Shamier Anderson rejtélyes nyomkövetőjének – sztorija kissé lóg a levegőben, talán egy folytatásra szánják annak a kifejtését. Bill Skarsgård szórakoztatóan tenyérbe mászó, klasszikus akciófilm-főgonosz. Az olyan öregek, mint Hiroyuki Sanada és Clancy Brown meg pusztán a végtelen karizmájukkal is emelik a film színvonalat.

A John Wick: 4. felvonás egyik legnagyobb fegyvere mégis Donnie Yen „kvázi-Zatoichi” karaktere.

Az ő motivációja éppen annyira drámai és azonosulásra alkalmas, mint a tragédia, ami elindította Wick útját. Emiatt a kettejük küzdelme, ellenség vagy barát viszonya is sokkal izgalmasabb, mint amikor a főhős arctalan rohamosztagosok százaival mérkőzik meg újra és újra. Arról nem is beszélve, hogy Yen karaktere talán az eddig látott egyik „legreálisabban” ábrázolt vak harcos. És itt van még korunk legjobb direct-to-DVD akciósztárja, Scott Adkins is! Aki ebben a filmben – remélhetőleg a nagyközönség számára is – ismét bizonyítja, hogy színészként is többre képes a pörgőrúgásoknál (ami masszív sminkben is könnyedén megy neki).

A John Wick: 4. felvonás egy gyönyörű neonfényekben izzó, végtelenül stílusos és kíméletlen Danse Macabre előadás. A valódi erejét azonban mégis az adja, hogy a Chad Stahelski rendező által vezetett alkotógárda pontot mert tenni Wick hadjáratának végére. Az előző részek legnagyobb hiányossága az volt, hogy a (minél nagyobb, annál inkonzisztensebb) bérgyilkos-univerzum bővítése mellett a konkrét sztori egyre vékonyodott. Wick ámokfutását egyre erőltetettebben lehetet már csak megmagyarázni, ahogyan a főhős konkrét célja/terve is egyre homályosabbá vált. A negyedik rész sem árnyalja már jobban, de szépen lekerekíti a történetet. Itt-ott elegánsan megidézi a kezdeteket (Wick visszakapja eredeti pisztolyát, és az elsőhöz hasonló autót) és végre hajlandó elvarrni a szálakat. Ezzel pedig végül jobban tudja építeni is a – most is csak tőmondatokban kommunikáló – főhősének jellemét, mint a korábbi két film. Elhúzott, de katartikus és méltó lezárás ez.

A John Wick: 4. felvonás március 23-tól látható a mozikban.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com