A párkeresés ötven felé igencsak bonyolult egy nő számára, hiába olyan ellenállhatatlan, mint Juliette Binoche. Vajon ad elég reményt a befejezéshez a Jöjj el napfény!, vagy csak az ébrenlétünket teszi próbára?
Claire Denis (Szép munka) francia rendezőnőt a forgatókönyv írásakor Roland Barthes A Lovers Discourse: Fragments című könyve inspirálta, amely bemutatta a szerelem szeszélyes kiszámíthatatlanságát és sokoldalúságát. A Jöjj el napfény! is széles palettán mutatja meg, hogy nem azért életképtelenek a szerelmi kapcsolatok, mert „minden férfi vagy nő ugyanolyan”, hanem mert ahány találkozás, annyiféle probléma és bonyodalom merül fel. Denis górcső alá veszi, és kínos részletességgel ábrázolja, milyen ügyetlenek és esetlenek is az emberek, ha saját boldogságukról van szó. A néző pedig könnyedén találhat az elfuserált afférok közül olyat, amelyikben magára ismerhet, és keserűen bólogathat: ebből se lesz semmi.
Remek és örökérvényű témaválasztás, igaz, rengeteg tengerentúli romantikus komédia foglalkozik a pártalálás nehézségeivel, ha már elvált szülő vagy (Minden végzet nehéz, A szerelem hálójában), de a Jöjj el napfény! könnyed és nagy ritkán megmosolyogtató, semmicske története sokkal inkább rávilágít a helyzet súlyosságára és buktatóira. Mégis a végeredmény lelombozó, valahol a részletekben bújik meg a hiba, mintha a film főszereplője a saját, vég nélküli pechsorozatának és önsorsrontásának lenne a megtestesülése.
Az igaz szerelem megtalálása sokak nagy vágya, így rendületlenül a jobbat keresik, soha nem elégedve meg a jelennel, egyre csak hajszolva az eszményképet. De mi történik, ha csak rosszabbnál rosszabbak a következő próbálkozások? A festőművész Isabelle (Juliette Binoche) pontosan ebbe a csapdába esik, de kitartóan újból próbát tesz a férfiakkal, bármilyen borzalmas egyedek is igyekeznek elvenni a kedvét. Akad disznó bankár (Xavier Beauvois), játszadozó színész (Nicolas Duvauchelle), távolságtartó művész (Alex Descas), túlzottan nyomuló galériatulajdonos és izgalmas szakmunkás, de valami mindig hibádzik. Isabelle hiába sikeres és roppant vonzó, érett nő, rendszeresen lyukra fut az aktuális szerelmével, aki ugyan ajánlatokkal halmozza el őt, csak nem éppen azzal, amelyre a nő vágyna. Pedig nem gazdag férjről, díszes esküvőről és közös gyerekekről álmodozik, befutott művészként és elvált édesanyaként egyetlen vágya egy normális férfi, aki szereti őt. Lehetőleg tényleg csak őt. Micsoda telhetetlen nőszemély, nem igaz?
Hol csak szeretőnek akarják a feleség mellé, máskor érzi, csak beletörődés lenne a közös élet valakivel, néha a társadalmi különbségek vetnek véget egy románcnak, gyakran pedig megfontolásra se méltatja az új udvarlót. A sor szinte végtelen. Isabelle tisztában van vele, ő ezeknél a férfiaknál többre érdemes, és a megalkuvástól önérzetének utolsó maradványai is eltűnnének.
Mókuskerékszerű vergődései a szőrösebbik nemmel pedig felvetik a kérdést: van-e értelme vagy vége ennek a sok nyűglődésnek? Beköszönt-e valaha a vágyott aranykor, és rásüt a napfény csalódásoktól sebzett szívére?
A még mindig gyönyörű, Oscar-díjas Juliette Binoche (Csokoládé, Az angol beteg) tökéletes választás erre a realisztikusan bemutatott élethelyzettel küzdő, szexualitástól majd kicsattanó nő szerepére. Bármilyen megalázó és szánalmas helyzetbe keveredik, végig képes megtartani a ragyogását, így a nézőben is a reményt, hogy van értelme folytatni a filmet. (Azért ilyenkor kicsit átverve érzem magam.)
Nem a hollywoodi sémák hiányát siratom, az európai, életszagú életérzés erőssége a Jöjj el napfény!-nek, de az indokolatlanul elnyújtott snittek és az időnként már zavaróan esetlen dialógusok ellankasztják a figyelmet. Értem én, hogy ezzel a párkapcsolatok félresikló kommunikációját hivatottak ábrázolni, de jóból is megárt a sok, hát még a rosszból! A párbeszédek izgalmi faktorára a legjobb önreflexió, amelyet valaha láttam, amikor a stáblistát ráhúzzák Isabelle és a Gerard Depardieu által alakított látnok és egyben párkapcsolati tanácsadó között folyó önismétlő diskurzusra. Ez volt az én ablakon besütő napsugaram: a stáblista.
