Fókuszban Kritika

Harmadik Birodalom: Ragnarök – Jojo Nyuszi

Taika Waititi Marvel-filmje után most a hanyatlófélben lévő Hitler-rezsimet vette kezelésbe. A Jojo Nyusziban úgy dolgozta fel a II. világháború traumáját, ahogy korábban még senki.

Merész vállalkozás a II. világháborút humorosan feldolgozni, ám a filmkészítők időről időre megpróbálkoznak vele: gondoljunk csak Chaplin A diktátorára, vagy épp Az élet szépre. E két alkotás szerelemgyereke Taika Waititi Jojo Nyuszija. A szatírában megtalálható a filmek sötét, sőt abszurd humora, A diktátor parodisztikus Hitler-ábrázolása (Waititi maga alakítja a főszereplő kisfiú képzeletbeli barátját, Adolf Hitlert), illetve ahogy Az élet szép, úgy a Jojo Nyuszi is egy gyerek szemével mutatja be a Harmadik Birodalom eszméit, mindennapjait, s végül a bukását.

A címszereplő, Jojo (Roman Griffin Davis) azonban nem egy átlagos hős:

nem üldözött zsidó kisfiú, ellenálló német, hanem egy teljes szívével elkötelezett náci.

A 10 éves gyerek élete legjobb napjának éli meg, mikor részt vehet a Hitlerjugend kiképzőtáborában a barátjával, Yorkival. Egy véletlen baleset folytán viszont haza kell mennie: megsérült a lába, sebhelyes lett az arca, de ami még nagyobb tragédia, hogy ez idő alatt felfedezi Elsát, a padláson bújtatott zsidó lányt (Thomasin McKenzie).

Elsát Jojo anyukája, Rosie (Scarlett Johansson) fogadta be, a nő karaktere pedig bizonyos szempontból Az élet szépben megismert édesapát, Guidót idézi meg. Az anyának azonban nem a holokauszt és a koncentrációs tábor borzalmaitól kell megvédenie a fiát, hanem inkább saját magától és az eszméktől, amikben hisz. Rosie az egyetlen ugyanis, aki olyannak látja a nácizmust, amilyen valójában: így válik az egyetlen józan gondolkodású felnőtté, valamint egyúttal az egyik legszerethetőbb karakterré. Hiszen realizmusa ellenére, akárcsak Guido, Rosie igazi bohóc. Játékos természetével próbál elviselhetőbb mindennapokat kialakítani, illetve egyszerre Elsa pótanyja és Jojo apja lenni.

A kisfiú édesapjáról ugyanis szinte alig tudni valamit – valószínűleg dezertált, de talán már halott –, így Jojo apafigura nélkül lesz kiskamasz. Talán épp ezért teremtette meg a példaképe illúzióját: hogy legyen mellette valaki, amikor szükség van rá. Adolf pedig tényleg újra és újra felbukkan, de csak hogy általában a lehető legrosszabb tanácsokat adja. A Jojo Nyusziban

Hitler ugyanis egy nem túl okos, elismerésre vágyó és összességében szánalmas alak, aki Jojo hitének elvesztésével egyre csak patetikusabbá válik.

Egy közös ötletelésük során viszont Jojo rájön, hogyan tudná megoldani a kialakult dilemmát – azaz a náluk rejtőzködő zsidó lány kérdését – anélkül, hogy bárki is rosszul jöjjön ki a helyzetből: elhatározza, hogy összebarátkozik vele, és mivel ez úgyis közös időtöltést igényel, megírja az eddigi legátfogóbb útmutatót a zsidókról. Vagyis ugye meg kell tudnia, hogy valóban fejjel lefele alszanak-e, mint a denevérek, tényleg képesek-e a gondolatolvasásra, és vajon mennyire hasonlítanak arra a szörnyre, amit a Hitlerjugend táborában felrajzolt Fraulein Rahm (Rebel Wilson) a táblára.

A kutatómunka során persze Jojo és Elsa összebarátkoznak, sőt a kisfiú beleszeret az „ellenségbe”. Itt megjegyezném, hogy az eredeti regény, Christine Leunens Cellába zárva című műve ekkor egy igen sötét fordulatot vesz, s a két gyerek kapcsolata a Stockholm-szindróma epitómájává válik. Waititi azonban ennél sokkal hollywoodibb és könnyedebb üzenettel zárja a filmjét: a szeretet legyőzi a gyűlöletet.

A rendező egyébként kifejezetten tudatosan választotta ezt a nem túl eredeti tanulságot.

Waititi azt próbálja ezáltal közvetíteni a világnak, hogy figyeljünk oda egymásra, és tudatosan tegyünk az ellen, hogy bekövetkezzen egy III. világháború. Azzal pedig, hogy mindezt egy gyerek szemszögén keresztül mutatja be, jelzi: a gyűlölet nem velünk született, hanem belénk nevelt viselkedésforma. Szerencsére azonban e mondanivaló nem érződik didaktikusnak, sőt Waititi szépen építi bele a Jojo Nyusziba, hogy végül a szatíra egyik legmeghatóbb jelenetévé váljon a két gyerek egymásra találása. Viszont Jojo és Elsa barátsága nem az egyedüli komoly pillanat a filmben.

Ahhoz képest, hogy Waititi a legapróbb részletekkel is a hitleri Németországot és annak eszméit gúnyolja, a cselekmény egy idő után elkerülhetetlenül komorabbá válik. A Harmadik Birodalom bukása például csak a történelem számára egyértelműen pozitív esemény, a valóságban hatalmas pusztítással járt: ártatlanok haltak meg, városokat semmisítettek meg a bombázások, s ahogy Jojo, úgy a többi gyerek is halálfélelemben próbált menedéket keresni. Az ilyen, s ehhez hasonló szívfacsaró jelenetek bár nem lógnak ki a cselekményből, jóval nagyobbat ütnek, mint az átlagos, háborús filmekben, ahol nem ér akkora meglepetésként a tragédia.

Ennek ellenére a Jojo Nyuszi második harmadánál nem történik teljes tónusváltás: Waititi rendszeresen emlékezteti a nézőt, hogy valójában vígjátékot néz. Így a szövetségesek említett bevonulását is képes groteszk csavarral tálalni: az itt-ott elhintett szürreális események kicsit feloldják a hangulatot. Ilyen például mikor a minden felbukkanásával egyre leharcoltabb állapotban lévő Klenzendorf kapitány (a szerepben láthatóan nagyon jól szórakozó Sam Rockwell) és segédje, Finkel (Alfie Allen) – akik újabb nácik felé szánt fricskaként nyilvánvalóan egy meleg párt alkotnak – mindent bevetnek azért, hogy halálra idegesítsék az ellenséget a hangosan bömbölő zenéjükkel.

Ám a film nem csak az efféle végtelenül kézenfekvő szempontokból csinál viccet.

A Jojo Nyuszi tele van apró, váratlan húzásokkal – mint a megsétáltatásra váró klóngyerekek –, vagy a legnagyobb természetességgel kezelt groteszk történésekkel – ilyen a gyermek kiképzőtábor minden pillanata –, de Waititi még az akkori hétköznapok, s az általános hangulat abszurditására is képes poénosan felhívni a figyelmet. Minden alkalommal nevetséges például a karlendítések kifigurázása, vagy a zsidók egyre bizarrabb jellemzése. A nyitány pedig a The Beatles I Want to Hold Your Hand német nyelvű feldolgozásával kezd, miközben a Hitler iránti fanatizmust ábrázoló felvételekről láthatunk montázst.

A szatíra azonban nemcsak a forgatókönyv és a dialógusok szintjén érvényesül: a jelmezek, díszletek túlstilizáltak, amivel a film kissé eltávolítja magát a valódi borzalmaktól. S míg néhány kritikus mindezt kifogásolta – mivel már amolyan rajzfilmszerűnek érezték a színes ikonográfiát –, szerintem épp ez veszi el a bűntudatot a nézőtől, hogy valóban felhőtlenül nevethessen a Jojo Nyuszi tényleg vicces pillanatain, még akkor is, ha azt egy kegyetlen fordulat követi egy embertelen valóságban.

Rakita Vivien

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..