Bankrablásról szól, mégsem a hagyományos sémát követi a Cinefesten vetített Jólét. A thriller nem csak a lecsúszott white trash-t alakító Robert Pattinson bravúros játéka miatt kiemelkedő.
A white trash egy magyarra nehezen átültethető angolszász kifejezés, amely a lecsúszott – vagy más szemszögből a polgárosodás lépcsőjére sosem lépő – fehér bőrű alsó osztály tagjaira utal. A lényeg a fehér bőr, más tekintetben az értelmiség számára ugyanolyan érinthetetlen réteg, mint a hasonló vagyoni helyzetű spanyol ajkúak vagy az afroamerikaiak.
Constantine Nikas (Robert Pattinson) és bátyja, Nikolas (az egyik rendező, Benny Safdie) white trashnek minősül. Szakadt, piszkos ruhákban közlekednek. Csonka családban nőttek fel. És bankot rabolnak. Csakhogy a rosszul megszervezett rablás után menekülniük kell, és végül az idősebb testvért el is fogják a rendőrök. Pont őt, aki mentálisan sérült.
A Jólét (Good Time) a bankrablós film zsánerét keveri szociodrámával. Vagy épp fordítva.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy bankrablások elkövetői között elvétve találkozni gyengeelméjűvel. A bűnfilmeknél mindig megjelenik a társadalom, gyakorta annak alsó rétegei, mint a bűnök elkövetői és áldozatai. Ám a Jólét mégis más, mint például a Piszkos pénz vagy a nyolcvanas-kilencvenes évek meghatározó műfajfilmjei. Mások a hősei, akikről mást mond és máshogy beszél, mint ahogy az megszokott. Ennek csak egyik eleme a fullasztó dinamika.
A bonyodalom szokatlanul, de elképesztő sebességgel bontakozik ki. És mindezt erős, nyomasztó feszültség kíséri. Kiváló dinamika jellemzi a mozit, ami egy thriller esetében különösen fontos. A feszültség másik forrása a zene. Dominálnak az elektronikus hangok és a mély basszus, amelyek pillérként tartják magasan a feszültséget. Nem lepődtem meg, hogy a zeneszerző Oneohtrix Point Never elnyerte Cannes-ban a legjobb filmzene díját (az egyik legjobb betétdalt Iggy Pop közreműködésével itt lehet meghallgatni).
A Jólét tehát idén Cannes-ban is versenyzett (mint most a Cinefesten), rendezői mégis ismeretlenek számomra. A Safdie testvérek – a már említett Benny és Josh – New York-i függetlenfilmesek, leghíresebb filmjeik a Köszönöm, hogy kirabolt és a Heaven Knows What egyaránt a New York-i társadalom alsóbb rétegeibe merülnek alá. A Jólétben szintén. A filmben megszólaló vagy megjelenő karakterek mindegyike lecsúszott, droggal vagy pénztelenséggel küzdő figura, vagy a velük szemben álló, az államot képviselő hivatalos személy (rendőr, orvos, mentős, pszichiáter). Ezzel a készítők hasonló hatást értek el nálam, mint amit a Holdfénynél tapasztaltam: mivel másokat nem mutatnak, ezért a játékidő alatt az egész világ lecsúszottá változik.
Safdie-ék remek munkát végeztek: beavatnak be a white trash világba, amit a hatóságok tudatosan elzárnak a jóléti társadalomtól. És közben nem válnak se elitistává, se didaktikussá. Nüanszokkal áthágják a műfaji szabályokat, és ettől még összetettebbé teszik filmjüket – például sosem derül ki, hogy miért vagy mire kellett az a pontosan kiszámított összeg, amit a bankrablás során követeltek a támadók. Nem mentik fel a hősöket a tetteik következménye alól (pedig utalnak egy kegyetlen nagymamára), de a testvéri szeretettel legitimizálják elkeseredett tettüket. Constantine karaktere egyébként is az egyik legösszetettebb figura, akivel ebben a zsánerben találkoztam. Cselekvő, ravasz, gyors észjárású szereplő, más, mint a környezete. Mégsem képes felemelkedni. Érdemes figyelni arra a párbeszédre, amit alkalomszülte rablótársával folytat a történet végén – az a film kulcsüzenete. És mindez nem lenne ennyire erős az Alkonyat-széria által teremtett skatulyát végleg maga mögött hagyó Robert Pattinson nélkül.
A Jólét üdítő frissessége és társadalmi hozzáadott értéke révén az egyik legerősebb versenyző a Cinefesten.
És közben tökéletesen párba állítható a múlt hónapban visszhang nélkül bemutatott Logan Lucky – A tuti balhéval. Steven Soderbergh filmjével pont az elitizmus a bajom. Bár felületes szemmel nézve a rendező azt mutatja meg, milyen tökösek a Nyugat-Virginia-i építőmunkások, hogy kirabolnak egy autóversenyt, valójában közben végig lenézi őket. Soderbergh megközelítése végtelenül álszent és felsőbbrendű, nem is lehetett azonosulni senkivel. A Jólét értéke éppen az, hogy még úgyis együtt éreztem Constantine-nel, hogy közben egy világ választ minket el. És közben egy remek tempójú thrillert is láttam kiváló zenékkel.
