Kritika

Tébolyító csöndben várni a halált – Journey’s End

A háború borzalmáról már számtalan film született, de vannak üzenetek, amiket nem lehet elégszer ismételni. A Journey’s End 2017-es feldolgozása újat nem mond a témában, de így is erőteljes tabló a 20. század első világégésének zord mindennapjairól.

R.C. Sheriff 1928-ban saját élményei alapján írott, első világháborús színdarabja már nem először került a filmvászonra, két sikeres filmadaptáció is készült belőle 1930-ban, illetve 1976-ban (utóbbi verzió főszereplői Malcom McDowell és Christopher Plummer voltak). A 2017-es változat a világháborús évfordulóra való emlékezés jegyében készült és Saul Bass (A hercegnő) rendező szemmel láthatóan azt tűzte ki célul, hogy a modernebb technikai megvalósítás és a nyers realizmus keverékével méltó módon nyúljon hozzá Sheriff eredetijéhez.

1918-ban járunk. Negyedik éve tart az első világháború, a frontok megmerevedtek, minden kínkeserves méterért megy az öldöklés, látszólag teljesen értelmetlenül. Egyszer a németek jutnak előrébb, máskor az antant. Most ideiglenes nyugalom van. Nincs támadás német oldalról, csak suttogják, hogy közel a nagy tavaszi offenzíva. Stanhope kapitány (Sam Claflin) és osztaga frissen váltja a frontvonalon lévőket. Csak hat napot kell kibírniuk, amíg őket is váltják.

A végsőkig kimerült, nulla harci morállal és elégtelen felszereléssel ellátott katonák szalmaszálként kapaszkodnak a reménybe, hogy ne az ő szolgálatuk alatt legyen a támadás.

Ekkor csatlakozik hozzájuk Raleigh (Asa Butterfield) hadnagy, aki még nem járt a fronton, ezért az újoncokra jellemző naivitás jellemzi. Fogalma sincs a körülményekről, a sárról, az éjszakai hidegről, a lövészárokbéli lét nyomoráról. Arról, hogy gyerekkori barátja, Stanhope már nem az idealizált katonatiszt megtestesülése, hanem egy szellemi roncs, aki csak az alkoholnak és a kötelességtudatnak köszönheti, hogy még nem őrült bele mindabba, amin keresztülment. A félelem, a paranoia uralkodik az osztagon belül: hat nap és ideiglenes megmenekülés, vagy a biztos halál.

A leírásból már sejthető, hogy a Journey’s End másfajta perspektívából közelíti meg a háborút, vagyis azokra a részletekre fókuszál, amik a zsáner más filmjeiben a háttérbe szorulnak. A grandiózus és vériszamos ütközetek helyett Bass filmje az azt megelőző rettenetes várakozást teszi középpontba. Amikor pattanásig feszült idegekkel várod, mikor kapsz parancsot, mikor jön az ellenség. Reggel, este, délután, evés, alvás vagy vécézés közben? Nem tudod, csak vársz. Fekszel vagy állsz a mocsokban, valami ételszerűt szürcsölve. És egyre jobban azt érzed, hogy ennél a purgatóriumnál már az is jobb, ha nekironthatsz a szögesdróttal teli túloldalnak.

Erről szól a Journey’s End, a háború folyamatosságáról. Hogy még amikor nincs csata, akkor sem hajthatod békésen álomra a fejed, mert ki tudja, másnap lelőhetnek, felrobbanthatnak, elfoghatnak. Mindig készen kell állni, mindig várni kell, mikor jön az ellenség; úgy telik minden óra, minden perc, hogy az akár az utolsó is lehet. Ez a tudatlanság, ez az örökös félelem legalább annyira pusztítja a lelket, mint a robbanások és a géppuskatűz hangorkánja, vagy a szétszakadt holttestek látványa.

Bass nemcsak a témával és a lassú, komótos tempóval teszi hatásosan nyomasztó pokoltúrává filmjét. A csellókra építő szomorú filmzene, a kellően lepusztult és mocskos helyszínek és díszletek, a hősiességtől mentes erőszakábrázolás szinte kötelező módon megjelennek, de a rendező nem feledkezik meg a harctér pszichológiai következményeiről sem. Amikor Raleigh az első bevetése után még órákkal később is görcsösen szorítja pisztolyát, vagy amikor Stanhope egyik pillanatról a másikra összeomlik és a falból kimászó kukacok ezreit hallucinálja. Ezek az apró, de igencsak hangsúlyos mozzanatok érzékeltetik azt a sokkot, amely akár egy életre is megnyomoríthat egy embert.

A rendezői tudatosság a látványban is megmutatkozik. Bass és operatőre, Laurie Rose (Ben Wheatley egyik állandó alkotótársa) képileg is ott tartja a nézőt a lövészárokban a katonák mellett.  Földszínekkel dolgoznak, a barna és a szürke dominál, az esti szekvenciák pedig természetes fényben vannak. Amikor az árokban lévők nem látnak szinte semmit, mi is alig látunk valamit. Nincsenek a csatateret bemutató grandiózus totálok, inkább a karaktereket végig képben tartó, szinte nyomasztóan közeli plánok dominálnak. A harctér sárral, füsttel, porral, vérrel teli kaotikus masszaként jelenik meg a filmben.

A Journey’s Endben jónéhány neves angol karakterszínész (Paul Bettany, Toby Jones, Stephen Graham) is feltűnik, de ők inkább csak asszisztálnak a két főszereplő, Asa Butterfield és Sam Claflin játékához. Ők ketten az érzelmi tartóoszlopai a filmnek. Míg Butterfield a fiatal, lelkes, naiv szereplő, akit összemorzsol és elpusztít a kegyetlen valóság, addig Claflin testesíti meg a kötelességtudatba beleroppanó veteránt, akinek mindegy, mi történik, mert belül már úgyis halott.

Az első világháború témájával nem sok film foglalkozik manapság, épp ezért is kell megbecsülni a Journey’s Endet, ami legalább olyan komolysággal és drámai erővel nyúl a témához, mint a Nyugaton a helyzet változatlan vagy a Dicsőség ösvényei. Ehhez a pároshoz ugyan nem nő fel, de kellően kijózanító emlékeztető arra, hogy nincs az, ami értelmet vagy dicsőséget adhat egy háborúnak.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Címlapon

Video

Kik a legújabb szereplők a streamingpiacon és vajon melyiküké a jövő? A VLOGtekercs második adásában folytatjuk a seregszemlét és egy kis jövendölgetéssel is készültünk!

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya

A videó Tóth Nándor Tamás cikke alapján készült.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..