Vannak filmek, amelyek úgy tudnak beszélni érzékeny témákról, hogy tárgyát természetesnek veszik, és nem vásári mutatványként tárják a néző elé, nem akarják boncasztalon sem nézegetni, egyszerűen csak elmesélnek vele egy történetet, és ezzel együtt mélyen megérintik az embert. Amikor megnéztem Saim Sadiq Joyland című filmjét, ismét hasonló élményre leltem.
A Pakisztánban nagy port kavart, és később be is tiltott Joyland, az elsőfilmes Saim Sadiq rendezésében Cannes-ban az Un certain regard szekcióban kapott helyet, és elhozta a Queer Pálmát. A pakisztáni rendező ugyan először rendezett nagyjátékfilmet, az eddig rövidfilmekből álló munkássága mégis koherensnek tekinthető, melyben rendre a másság bemutatását és a világok ütköztetését választotta központi témájául. Atmoszférateremtésében és a tárgyához való közelítésben Almodóvart idéző dámájában Sadiq megmutatta, egészestés verzióban is biztos kézzel irányít az egyszerűség zászlaja alatt.
A film főszereplője, Haider (Ali Junejo) egy több generációs hagyomány őrző – értsd erősen patriarchális – pakisztáni család legifjabb férfi gyermekeként éli hétköznapjait. Míg bátyja felesége épp negyedik gyermekükkel várandós, addig Haiderék még csak gyereket sem terveznek, hovatovább felesége dolgozik, Haider pedig otthon segít a háztartás körül. Nem csoda hát, hogy nyomás alatt tartják, hogy munkát találjon, és kezdjenek gyermekáldásban is gondolkodni. Amikor azonban egy revüszínházban háttértáncosként kap állást egy transzszexuális előadó mögött, az élete fenekestől felfordul.
Haider számára a színház nem csak a munka színhelye lesz, hanem önnön útkeresésének katalizátora is.
Biba (Alina Khan) a transzszexuális előadóművész lenyűgözi, és hamarosan követni kezdi őt annak egzotikusnak tűnő világába, mintha csak Alice lépett volna be Csodaországba. E két ember lassú egymásra találását Sadiq részletgazdagon bontja ki, miközben folyamatosan érzékelteti világuk eredendő különbségeit. Az atyai hatalom által sakkban tartott férfi számára elképzelhetetlen szabadságot jelent Biba világának megismerése, félénken, és megtorlástól tartva lép rá az útra, mely számára a szexualitás totális ismeretlenébe vezet.
A megszokottból az izgalmas újdonság felé forduló ember, a családi elvárásoktól menekülni vágyó, csalódást okozó legkisebb gyermek egyetemes története minden más kontextusban elsülhetett volna úgy is, hogy a „láttuk már” könnyedségével legyinthetne rá a néző. Ugyanakkor mindez Pakisztánban mégis alapjaiban más. Egy országban, ahonnan a napokban is több terrorcselekményt jelentettek, egy országban, ahol a nők elnyomása a kultúra kitörölhetetlennek tűnő része, egy országban, amit belülről csak ilyen különleges ablakokon keresztül láthatunk, mint a Joyland, ez az egész történet maga lázadás. Mégis, ez a film nem akar elfogadtatni vagy megváltoztatni semmit, egyszerűen csak megmutat, és éppen ezzel megy szembe a tradíciókkal, hiszen mindannak, amit elénk tár, a társadalom szemében nem is kellene léteznie. Van abban valami megrendítően mély élmény, amikor úgy láthatunk valamit, ahogyan az tényleg működik, amikor valami varázslat folytán nem zavar meg bennünket a megfigyelő paradoxona,
amikor valami igazán valódit tapasztalunk meg.
Az ember belső útkeresésével, önazonosságának kérdéseivel és főleg a szexuálisidentitás-kereséssel foglalkozó filmek legtöbbször éppen ott buknak el, hogy mindenáron meg akarják magyarázni tárgyukat. A Joyland viszont kicsit olyan, mint Holbein Követek című képe, ahol a fő térben álló két alak között egyetlen bizonyos szögben egy jelentéktelennek tűnő pacából kirajzolódik egy koponya, mely hirtelen új értelmet ad az egész képnek.
Itt Mumtaz (Rasti Farooq), Haider felesége az, akinek első ránézésre mellékszereplőnek tűnő karakterében ott feszül a film egész mondanivalója. Benne találkozik a hagyományőrző családok férfiközpontú berendezkedésének vasszigora és az ember ösztönös törekvése az önkifejezésre, önmegvalósításra.
Ő a feleség, aki munkájában kiteljesedett, elégedett és büszke mind arra, amit elért, és amilyen szakmai elismertséget sikerült kiépítenie. A nő, aki mindennek ellenére mégis tökéletesen kiszolgáltatott a férfiak által irányított családban. Amikor Haider végre állást talál, Abba, a család feje könnyeden dönt úgy, hogy „felszabadítja” őt a munka terhe alól. Mindenki gyermekáldást vár el tőle, sminkmesteri karrierje csupán átmeneti, jószándékúan megengedett fiatalkori hobbi a társadalom és a család szemében.
Sadiq őszinte érdeklődéssel fordul e karaktere felé, és határozottan vezeti őt az úton, melynek talán legfontosabb eleme a nő saját teste feletti hatalom visszaszerzése.
Sajnálatos azonban, hogy Haider, Biba és Mumtaz hármasán kívül a többi karakter nem kapott elég teret és mélységet, így csak egy társadalmi szerep leképezéseként tudunk rájuk gondolni. Sem a családfő, sem a család többi nőtagja, de még a revüszínház többi szereplője sem bír kilépni a sematikusságból, nem ismerjük meg motivációikat vagy egyéni történetüket, így leginkább a három főszereplő életeseményinek katalizátoraként értelmezhetőek. Elsőfilmes jellegzetesség ez, ha a Joylandre rövidfilmként tekintenénk, a három főszereplő egymás közti dinamikája és kapcsolati hálója kerek egészet alkotna.
E némi elnagyoltság miatt ugyanakkor mégsem lehet haragudni a filmre – ebben igazán nagy szerepe van a három színész maníroktól mentes játékának is –, mert mindez a sematikusság szerencsésen aládolgoz mondanivalója egyetemessé emelésének.
Ugyanis a Joyland valójában nem csupán művészi élmény, hanem egy igazán pontos értekezés az elnyomás természetéről.
Megmutatja azt közeli valójában, ahogyan nem jár nagy teátrális gesztusokkal, nincs nagy füstje, de ott van a metróban, ahol a nők és a férfiak nem ülhetnek egy oldalon, ott van az apában, aki a világ legtermészetesebb módján felszabadításként értelmezi, ha a család egy nőtagjának nem kell tovább dolgoznia. Ott van a szülőszobában, ahol az apa csalódottan veszi tudomásul az ultrahang tévedését, és távozik negyedik lánya születéséről, és ott van a nőkben is, akik csak egymás közt szabadok. És viszi tovább a következő generáció is, anyjukat regulázó fiúk és szerepjátékot játszó lányok képében. Fontos film, mert megmutatja, milyen, ha ez az elnyomás annyira az élet részévé válik, hogy nem is tűnik fel, csak a belső késztetések kezdik repedeztetni a falát. És fontos, mert megmutatja, hogy minden ilyen repedés nyomot hagy valami hosszú idő óta megkövült tabun.
A Joyland az HBO Max kínálatában látható.
