A Sundance filmfesztiválon debütáló Júdás és a Fekete Messiás (Judas and the Black Messiah) máris az idei Oscar-hajrá egyik éllovasaként híresült el – és Shaka King rendezése valóban nem okoz csalódást. Filmje az amerikai polgárjogi mozgalmakig repít vissza, de fókuszában nem egy hős aktivista, hanem egy hős aktivista árulója áll.
A múltat elbeszélő történelmi narratívák – az iskolapadban tanultaktól a hollywoodi szuperprodukciókig – előszeretettel emlékeztetnek nemzeti hősökre, mártírokra és dicső forradalmárokra, holott a történelmet ugyanúgy belakják azok az elfelejtett árulók és cselszövők is, akiknek névtelenségük dacára sikerült alakítani az események menetén. Az elmúlt hónapok amerikai filmtermésének alapján a polgárjogi mozgalmak időszaka, azaz a ’60-as évek, ismét fontos referenciaponttá vált a filmkészítők számára, különösen a tavalyi Black Lives Matter mozgalom tükrében. A One Night in Miami többek között két hatalmas ikont elevenít fel (Malcolm X-et és Muhammad Alit), mintegy hangsúlyozva a feketék szerepvállalását a történelem alakításában. A chicagói 7-ek tárgyalása pedig a Fekete Párducok egyik vezéralakját (Bobby Seale-t) felvonultatva példázza a fehér elnyomást.
Ehhez képest a Júdás és a Fekete Messiás két ponton folytatja ezt a tendenciát. Egyrészt ismételten a polgárjogi mozgalmak korához nyúl vissza, másrészt biografikus éllel skicceli fel a chicagói Fekete Párducok vezetőjét, Fred Hamptont.
Azonban Shaka King filmje egyszersmind paradigmaváltó is ezen alkotások mezőnyében.
Teszi ezt úgy, hogy egy elfeledett, fekete antihősön, Bill O’Nealen át tárja fel saját történelmi kontextusát. A film tehát kilép a kétdimenziós pátoszból és meglepően eltávolodik a múlt versbe foglalt hőseitől. Nézőjének a két világ közé szoruló, emberien esendő, áruló Júdást mutatja meg, aki nem csak a Messiást, hanem tulajdon közösségét is eladja egy pár „zöldhasúért”.
A történet jelenében, 1967-ben, az FBI vezetősége nemzeti fenyegetésként azonosítja a Fekete Párducokat és kiemelkedő chicagói elnöküket, Fred Hamptont (Daniel Kaluuya). Az FBI, hogy Hampton egyre terjedő befolyását megállítsa, egy beépített embert küld a Fekete Párducok közé, kezdetben adatközlés céljából. Ez az ember Bill O’Neal (Lakeith Stanfield) lesz, egy pitiáner autótolvaj, aki ironikus módon éppen úgy bukik le, hogy az FBI ügynökének adja ki magát. Roy Mitchell (Jesse Plemons), az FBI „tényleges” ügynökeként két opcióval szembesíti Billt: vagy börtönbe megy vagy ledolgozza bűneit az FBI téglájaként. O’Neal belemegy a játékba, és bár pénz utáni sóvárgása megadja a kellő löketet, a kettős élet gyomoridege és az árulás terhe raszkolnyikovi hőssé morzsolja őt.
Shaka King nem pusztán rendezőként, de Will Bersonnal együtt forgatókönyvíróként is jegyzi a produkciót. Filmjükben elegánsan keveredik a Szigorúan piszkos ügyeket idéző fordulatos krimivonal és az életrajzi-történelmi alműfajok társadalmi felelősséget propagáló fennhangja. Ezzel együtt a film megnyerő ereje perspektívájában rejlik. Noha Hampton karaktere mitizált és egyértelműen pozitív, a történet sokkal inkább O’Neal szánalmat keltő figuráját helyezi fókuszba. Ezzel a dramaturgiai lépéssel
a Júdás és a Fekete Messiás pazarul dekonstruálja a fekete-fehér, jó-rossz avagy a „rossz fehér” és „jó fekete” didaktikus általánosításait.
King rendezése egyszerűen eltörli a bináris oppozíciókat. Hampton jó szándékú, önfeláldozó forradalmár, de radikalizmusa olykor megkérdőjelezhető és O’Neal nem egy sarkalatosan gonosz szereplő, ahogy az FBI ügynöke, Mitchell sem.
A film ráadásul több alkalommal utal arra, hogy ez a történet nem kizárólag bőrszínről és elnyomásról szól. Hamptonnak szocialista nézetei vannak és küzdelme során megalapítja az ún. Szivárvány koalíciót, amiben feketék, Puerto Ricó-iak és fehérek is vannak. Tevékenységei által egyúttal a szegénység ellen, a lehetőségek és normális életkörülmények hiányával is szembeszáll, rámutatva a kapitalista Amerika gyengeségeire. Az FBI számára így a Hampton-ügy már-már politikai ideológiák mentén és nem csak a rasszizmus körül forog. A történelmi kontextus árnyaltsága mellett a Júdás és a Fekete Messiás remek alakításokat is kínál nézőjének. Stanfield és Kaluuya párosa már a Tűnj el! című filmben is bizonyított, King filmje pedig mintha tovább szélesítené azt a spektrumot, melyet színészei bejárhatnak. Bár mindketten valós figurákat alakítanak, Kaluuya egy ismert személyiséget formál meg hihetetlen érzékenységgel, míg Stanfield egy rejtőzködő, fals identitásokba burkolódzó árulót, akivel képes vagyunk empatizálni.
A képi világért felelős Sean Bobbitt – aki gyakran fényképezi Steve McQueen filmjeit – leginkább statikus beállításokban és szabályos közelikben találja meg a film történetét. Ellenpontozásként Hampton beszédeit szabados kameramozgással követi, alsó gépállásból, ezáltal vizuálisan is megteremtve a vezér alakját. Mindemellett
a Júdás és a Fekete Messiás minimalista erőszakábrázolása révén gerjeszt erőteljes hatást.
Ugyanis a fegyveres erőszakot a filmkép szándékosan kizárja keretei közül vagy legalábbis távol tartja magát tőle. Az eldurranó lövések hallótávolságán belül vagyunk, azonban a golyók célba érését sok esetben egyáltalán nem látjuk. Így az, hogy a film nem teszi látvánnyá az erőszakot, lényegében a békét hirdeti, szájbarágás nélkül.
Shaka Kingnek mindössze második nagyjátékfilmje a Júdás és a Fekete Messiás, noha a film egy rendkívül jól összerakott és megvalósított koncepcióról árulkodik. A hősöket dicsőítő, klasszikus életrajzi filmek manírja pár pillanatra azért becsúszik Hampton oldalán, de az összkép sértetlen marad. Hiszen az eredmény egy olyan tour de force, ami bátran felvállalja Júdást visszhangzó antihősét, O’Nealt, és rámutat arra, hogy az árulókra ugyanúgy emlékezni kell. A jól ismert mantra, miszerint minden közösségnek ismernie kell történelmét, hogy jövőjéről gondolkozhassék, ismét visszatér. Viszont rá kell ébrednünk, hogy a történelem nem szentek és ördögök magasztos csatája, hanem sebezhető embereké, akik egy szempillantás alatt hőssé, de akár antihőssé is válhatnak.
