Fókuszban Kritika

Cavinton bevételéhez nyomjon ENTER-t – Jumanji: A következő szint 

Egy videójáték-pálya teljesítése után a játékos választhat, hogy A következő szintre ugorjon vagy még egyszer lenyomja a küldetést – csak egy nagyobb nehézségi fokon. Az új Jumanji alkotói nehezen, de végül az utóbbi mellett döntöttek. 

2017 egyik legnagyobb meglepetése volt a Jumanji: Vár a dzsungel. Noha kritikai konszenzus nem született, a közönség és a Sony igénye metszéspontot talált: az év ötödik legtöbb pénzt kaszáló filmje lett. Nem is csoda, hiszen gondtalan szórakozást nyújt kicsiknek, nagyoknak egyaránt. Egy olyan filmélményt, amely oly gyorsan és hangosan rebben tova, ahogyan érkezett. Egy olyan történetet, amelynek végkifejletét már a bejelentése pillanatában is tudtuk. A barátsághoz szóló csalfa vakreményt tálalja az identitáskeresés legnehezebb időszakában. A következő szint is pontosan ezt kínálja, azonban tinédzser helyett a nyugdíjas évekre fókuszálva. 

Spencer (Alex Wolff) nem találja helyét a világban. Jumanjiba húz a szíve, ahol egykor önbizalmat és karizmát szerzett. Visszatér hát, barátai pedig utána sietnek, hogy megmentsék őt. Azonban nem számoltak az összetört konzol trükkjeivel. Dr. Bravestone (Dwayne Johnson) most Spencer nagyapjának, Eddie-nek (Danny DeVito) az avatárja, Kevin Hart Finbarja pedig az ő régi cimboráját, Milót (Danny Glover) testesíti meg, míg a kigyúrt Fridge (Ser’Darius Blain) pórul járt, Jack Blacket, vagyis Oderon professzort „nyerte meg”. Na meg persze Martha (Morgan Turner) aliasa is itt van, a szuperdögös Ruby (Karen Gillan). Céljuk megkeresni az aktuális drágakövet, s ezzel megmenteni Jumanjit a rá Brutális Jürgen (Rory McCann) képében leselkedő veszélytől.

A helyzetkomikum tehát adott, vagyis a testcsere okozta kellemetlenségek és félreértések végtelen permutációja, amelyből millió és egy vígjáték merített már. Szerencsére A következő szint a jobbak közül való. A prímet a dupla főszereplőpáros kémiája szállítja. DeVito és Glover egymás külső-belső reciproka, így az egész életüket átívelő, majd 15 évre eltűnő kapcsolatuk szórakoztató és kedves. A sorsfordító vitájuk óta betokozódott szilánkok mind kijjebbre csusszannak, ahogyan vállt vállnak vetve harcolnak, megbékélésük pedig bár garantált, mégis várva várt. Ezt a melankóliából a vidámságba vezető utat pedig még csak nem is konkrétan ők teszik meg. 

Az önmaga lassított felvételét alakító Hart ellopja a A következő szint show-ját, amihez Johnson zsémbes vénember énje asszisztál. 

Kettejük dinamikája remekül hozza a két színészikon klasszikus buddy filmjeinek ellentétpárjait, DeVitótól az Ikreket, Glovertől a Halálos fegyvert. 

A két öreg ismerkedése a játékvilággal kifejezetten mókás…. az első fél órában, ám ekkor elkezdődnek a bajok. A Vár a dzsungel alkotótriója, Jake Kasdan, Jeff Pinkner és Scott Rosenberg nemcsak a poénok szintjén formálta újra az első felvonás coming of age történetét nyugdíjas filmmé, hanem elbeszélésmódjában is. Nem telik el perc a kétórás játékidőből anélkül, hogy valaki ne sütne el egy „nyuggerviccet”. Eleinte még megmosolyogtató a Sziklát a csípőprotézis-műtétjéről hallani vagy éppen Hart csigatempójáról, miközben ezernyi vérgőzös strucc száguld feléjük. Ám amikor előbbi másfél óra elteltével még mindig nem érti meg, hogy Jumanji nem a valóság, az egészen kiábrándító. Értem én a generációs különbségeket: azt, hogy vicces, mert az öregek nem ismerik a konzolok világát. 

Az alkotóknak viszont azt kéne megérteni, hogy a dilettantizmus nem egy vénülés DLC. Az maximum a parttalan forgatókönyv kiegészítője.

Minden egyes jelenetben van egy minimum három perces kiállás, amiben a készítők elsüthetik a kedvenc poénjaikat, vagy az öregségről, vagy az említett testcserékről. Ennek egyik legékesebb példája, amikor két szereplő véletlenül megcseréli avatárjait, csak hogy kiélvezhessék magukat Kasdanék a roppant hirtelen jött helyzetkomikumban. Hosszú percek telnek el így, akárcsak egy-egy Family Guy-epizódban, ahol a műsoridő kitöltése végett elnyújtott jelenetekben látványosan (csak épp viccesen) nem történik semmi. 

A következő szintből alsó hangon fél órát ki lehetne dobni a kukába, úgy legalább megmaradna a cselekményláncolat dinamikája. 

Ez azért nagyon fájó, mert egy jólelkű, és ami fontosabb, látványos kalandfilmről beszélünk. Pados Gyula operatőr és a technikai csapat munkájára rossz szavunk nem lehet. Gyönyörű képeket kapunk (amit még az elképesztően idegőrlő ScreenX vászon sem ront el mindig), pörgős zenei aláfestéssel – noha a Guns ‘n’ Roses Welcome to the Jungle című nótája teljes mértékben indokolatlan és szájbarágós. Legalább annyira, mint a játékszabályok és a karakterek megújult attribútumainak ismertetésére szolgáló töménytelen mennyiségű üres beszéd. 

A következő szint tisztában van vele, hogy nem tud olyan friss és üde lenni, mint a Vár a dzsungel, ezért riadt kiscsimpánzként kapaszkodik anyja tarkójába, s közben úgy mantrázza annak szavait, mint Forrest Gump: „az a hülye, aki mondja”. És valóban, ő inkább egy szeretni való bolond, aki lehet bármennyire bárgyú, nagy életigazságokat mesél, s emiatt közel tud kerülni szívünkhöz. 

Ahhoz viszont, hogy egy minden negatívumot elfeledő barátság szülessen, nem elég az ezt végtelenül patetikusan ajnározó végkifejlet. Nem elég a karaktervariálás lehetősége mint újdonság. És nem elég egy meglepően érdekes és fontos szereppel bíró ló a képletbe. Mert a Jumanji: A következő szint még mindig ugyanaz a pálya, csak kiegészült azzal a nehézséggel, amivel minden franchise-nak meggyűlik a baja: a folytatás adta elvárásokkal.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..