Kritika

Jutalomjáték – Bosszúállók: Végjáték

endgame

„Miért csinálta?” – kérdezte Vasember Dr. Strange-től, miután az átnyújtotta az időkövet Thanosnak. „Kezdődik a végjáték.” – így a válasz. A mágus előre látta a Bosszúállók: Végjátékot, és a világ összes vallásának isteneire, de jól tette, hogy nem spoilerezett!

Ritka, amikor egy film globális sokkot vált ki többmillió mozinézőből, de tavaly a Marvel Studios sikerrel abszolválta e „nemes” feladatot a Végtelen háborúval. Az éves toplistában már ecseteltem, mennyire merész húzás volt a képregényistenségtől egy ilyen mérhetetlenül kétségbeejtő és nyitva hagyott véget kanyarítani, mint az őrült titán csettintésnyi népirtása. A 10 évnyi építkezést lezáró eposz pedig nemcsak bátor, de nagyszerűen kimunkált: a Russo-fivérek példaértékű történet- és karaktervezetéssel, az univerzumon belüli páratlan dramaturgiával és látványvilággal nem pusztán magasra, egyenesen az exoszférára tette azt a bizonyos lécet.

A Bosszúállók csapata megfogyva bár, de törve nem (azért egy kicsit törve is – a szerk.), újból hadba száll Thanosszal, aki a hat végtelen kő begyűjtésével felére redukálta a túlnépesedő univerzumot. Segítségükre sietnek mindazok, akiket a Végtelen háború során a lila diktátor nem csettintett porrá: a családját sirató Sólyomszem (Jeremy Renner), a kvantumteret megjáró Hangya (Paul Rudd) és persze a ’90-es évekből betoppanó Marvel Kapitány (Brie Larson). A szárnyaszegett csapat egy, az apokalipszis bekövetkeztéhez hasonló energia-kisülésre figyelt fel messze a galaxisban, és azt hiszem, innentől kezdve bármit mondok a történetről, spoilernek minősülne.

endgame Hiszen a nagy csavart egy másik nagy készít elő, aminek temérdek kisebb ágyaz meg. Egyikük tán kissé kiszámítható, másikuktól viszont leesik az állunk, egy harmadikban pedig csak reménykedhetünk, hogy bekövetkezik. Ennyi fordulat sokszor komplett franchise-okban sem működik, azonban a Végjátékban teljes mértékben indokolttá teszi a potom 3 órás játékidőt. Ennek pedig két oka van: egyrészt a Végtelen háború – merem állítani, filmtörténeti jelentőségű – cliffhangere, miszerint Dr. Strange több mint 14 millió végkifejletét látta a keserittas csatározásnak,

de csak egy alkalommal diadalmaskodott a jó.

Ezzel a marketinges és történetvezetési szempontból zseniális húzással a Marvel nem a mi kérdést tette fel, hanem a hogyant, ami nemcsak az eredendő emberi tulajdonságot, a kíváncsiságot lovagolja meg, de lefekteti egy, még be sem mutatott film dramaturgiai ívének támpilléreit.

E sorokat olvasva jogosan merülhet fel a gondolat, hogy érdemben eddig csak a Végtelen háborúról beszéltem, és mindezen pozitívumok csupán a tavalyi siker erényei, de a látszat néha csal. A Végjáték ugyanis egy folytatás. Méghozzá egy 21 filmet számláló folyamé, amely rengeteg magas labdát adott fel, és csakis ő csaphatta őket le. Meg is tette.

endgameA film expozíciója a világégés. Megannyi ismert karakter és történet egy olyan helyzetben, ami nemcsak nekünk, de nekik is új. A karaktereket azon erők, a család, a barátság, a szeretet motiválják, amelyeket Thanos csettintése porig rombolt. Embereket látunk a meghasonulás szélén, nem képregényhősöket. Amerika Kapitány (Chris Evans) önsegítő csoportokat vezényel, Thor (Chris Hemsworth) stigmaként hordja a döntő pillanatban elkövetett hibáját, a többiek pedig hitehagyottan fürkészik a galaxisokat az őrült titán után kutatva.

Az efféle – az Amerika Kapitany: A tél katonájában megpendített és azóta kicsúcsosodott – komolyabb hangvétel a második ok, amiért feszült figyelemmel kísérünk egy látszólag lefutott kört. A Végjáték nem megy át agyatlan kaszabolásba – noha lélegzetelállító akciódömpingben van részünk –, inkább

teret hagy a csavarok nyomán felmerült problémákon és a lehetséges feloldásukon való gondolkodásnak.

Persze az erős felütés ellenére nem felejt el hű maradni gyökereihez. Mind tudjuk, mi az, ami képes visszarántani egy ilyen mély szakadék széléről. Egy leheletnyi vidámság. A szép emlékű múltba kapaszkodó Hulk (Mark Ruffalo) pozőrködése, Mordály (Bradley Cooper) plüssfigurának gúnyolása, és még rengeteg hasonló apró, de jól ritmizált poén húz ki a melankólia verméből, azt sugallva, hogy a boldogságért igenis megéri mindent kockára tenni.

Az intenzív élményorgia sokáig elnyomta bennem a Végjáték hibáinak számbavételét. A néhány túlmisztifikált jelenet és egy-két logikai bukfenc valóban felróhatók, azonban az egyetlen igazán érezhető probléma egyben a film természetes velejárója. A zártság. Egy külső szemlélő a rengeteg karakter, történetszál és utalások közepette csak lohol a cselekmény után, el nem érheti. Ebből a szempontból a Végjáték azon Marvel-filmek táborába tartozik, amelyek saját lábukon kevésbé tudnak megállni. Én viszont akkor vétenék hibát, ha ezt számon kérném.

Hiszen a Végjáték az egész Marvel Mozi Univerzum megtestesülése. Az Infinity Saga, vagyis 11 év filmtermésének záróakkordja. Tisztelettel adózik minden egyes rajongójának, sőt szinte kényezteti az eddigi legokosabb történetvezetéssel, végtelen szentimentalizmusával és párját ritkító, epikus fináléjával.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.