Kritika

Kiüt, mint egy jó altató – K.O.

A Karácsonyi ének óta kedveljük, ha egy negatív figurát látomásainak és alternatív életeinek bemutatása után fejlődni látjuk a jelleme terén. Ahogy az öreg Scrooge, úgy a francia K.O. című film főszereplője alól is kirántja a történet a szőnyeget – azonban Charles Dickens ezt sokkal jobban csinálta.

Fabrice Gobert rendező a tévésorozatok világában szerzett nevet magának. A Nyári álmok még vegyes sikereket ért el, de a Visszajárókkal sokkal jobban teljesített. Két év után a K.O.-val tér vissza, melynek főszerepében Antoine (Laurent Lafitte), egy gazdag gazember áll. Tévécsatornát igazgat, bokszbajnokot menedzsel, eközben bunkó mindenkivel és folyamatosan csalja feleségét. Senki sem szereti őt igazán, ám egy nap kollégájánál elszakad az ékszíj és rálő Antoine-ra.

Hősünk a kómából felébredve azonban rájön: a dolgok nem stimmelnek. Korábbi életének ugyanis nyoma veszett, más pozícióban dolgozik, a feleségével sosem volt együtt, egyes ismerősei ráadásul teljesen mások, mint akiknek megismerte őket. Addigi világának szétesése után azonban Antoine eldönti, hogy visszaszerzi korábbi életét, nejét és önbecsülését.

Akit már a szinopszis felcsigázott, jobban teszi, ha lecsillapítja kedélyeit, ugyanis a K.O. esetében szó sincs kielégítő megváltástörténetről. A főhős jellemfejlődését a rendező, a színész és a forgatókönyv egyaránt képtelen volt érzékeltetni. Antoine ugyanúgy viselkedik, ugyanolyan dacos, mérges fejet vág elejétől a végéig. A kezdeteknél nem is érezhetjük távolabb magunkat tőle: folyamatosan mogorva és arrogáns – igazi Scrooge. Az események előrehaladtával viszont várnánk azt a fordulatot a karakterben, de bizonytalan, hogy ez mikor következik be.

Adva van itt minden ahhoz, hogy egy emlékezetes, de legalább szórakoztató film készüljön. Katartikus, ha egy rosszarc jófiú lesz a film végére, ám ehhez értenünk kell azt is, miért válik jóvá.

A legnagyobb baj a K.O.-val, hogy nem értjük, mi miért történik.

Belehelyezi hősünket egy alternatív életbe, mely közel ötven percig arról szól, hogy Antoine nem érti, mi folyik körülötte. A személyazonossága ugyanaz, csak különböző körülmények változtak. Miért? Senki se tudja! Először jogosan felmerül, hogy átverés az egész, ám ennél sokkal egyszerűbb és unalmasabb a megoldás. Thrillerként indul a film, egy hatalmas rejtéllyel, azonban a második felére a melodrámában köt ki. Antoine megpróbál beilleszkedni az új életébe, a feszültséget pedig kidobják az ablakon.

Bár nem mintha addig is tövig rágtuk volna a körmünket, ugyanis Gobert filmje amennyire közhelyes, ugyanannyira unalmas is. A rettentő lassú tempó és a 115 perces játékidő közel sem indokolt, hiszen a karaktereit rosszul kezeli a film, cselekménye pedig egyenetlen és rossz alapokon nyugvó, mely során azon kapjuk magunkat, hogy a legkisebb érdeklődés nélkül követjük a eseményeket.

A film címe után felmerül a kérdés: hogy jön ide a boksz?

A legnagyobb Harcosok klubja nyúlással, amit a Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban óta láthattunk. Antoine-t földalatti bokszmeccsekre kalauzolják, ahol középosztálybeliek verekednek a saját méltóságuk érdekében. Ez csupán egy lényegtelen sztorivonal, mellyel az író-rendező nem kezd semmit, csupán hatásvadászatra használja, hogy felpörgesse a méla történetet.

Amit a K.O.-ról végül el lehet mondani, hogy felesleges. Semmi értelme nem volt megcsinálni, hiszen amikor egy Shrek a vége, fuss el véle szórakoztatóbban és mélyebben képes bemutatni egy zsémbes fazon átalakulását, ott nincs helye a klisékkel teli, búskomor drámának – főleg, ha elalszunk rajta.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Kritika rovat szerkesztője. Kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés