Kritika

Kábítószerzők – Öld meg kedveseid

Daniel Radcliffe (Kill Your Darlings)

Az elmúlt néhány esztendő során négy, illetve három amerikai színész játszotta el a két híres művészt, Jack Keruacot és Allen Ginsberget. Az előbbi írót középkori válságának éveiben Jean-Marc Barr alakította a legélethűbben, a legjobb Ginsberg-portrét viszont – még James Francót is leelőzve – az ifjú Daniel Radcliffe mintázta meg az Öld meg kedveseidben. 

A film

A hipszterek néhány éve újra megjelentek, és akárcsak születésükkor az ötvenes években, aktuális évtizedünkben is pillanatok alatt a közutálat tárgyává váltak a szélesebb társadalom szemében. Az még nagy kérdés, hogy napjaink hipszterei képesek lesznek-e maradandót alkotni a művészetekben, a popkultúrában ez már sikerült nekik. Az ötvenes évek hírhedt beat-generációja viszont mindkét téren képes volt erre, és bár a mai napig viták övezik, de kétségkívül óriási hatással volt a nyugati kultúrára az Üvöltés (Ginsberg), az Úton (Kerouac) vagy a Meztelen ebéd (William S. Burroughs).

A felsorolt művek összes szerzője megjelenik az Öld meg kedveseidben, amely az évekkel később művészközösséggé formálódó társaság létrejövésének gondterhelt pillanatát mutatja be. Allen Ginsberg (Daniel Radcliffe) kollégiumi korszakának első napjaiban találkozik Lucien Carr-ral (Dane DeHaan), a később újságíró hírességgé váló diákkal, akiben rögtön meglátja a partnerét a Columbia Egyetem rideg konzervativitása elleni küzdelemben. Allenben azonban mélyebb érzések is kibontakoznának a fiú felé, amelyet Lu mecénása és ágyasa, David Krammerer (Michael C. Hall) igyekszik megakadályozni minden lehetséges eszközzel.

kill your darlings

Az Öld meg kedveseid létjogosultságát részben a ma már irodalmi szupersztároknak számító költők együttes lázadásából fakadó energiarobbanás adja. Ők a Robin Williams nélküli Holt költők társasága, csakhogy itt nem az elitiskola ellen emelkednek fel, hanem az egész elitista társadalom ellen. Szólás- és alkotói szabadságvágyuk kiterjed a szabadosságra is, a művésztől gyarlóságot, a művétől értékállóságot várnak el (és ez az Egyesült Államokban valóban újdonság lehetett, de Európában a beat-generációsok által is sokat emlegetett Rimbaud-Verlaine duó már rég felfedezte a drogokat és a homoszexualitást, sőt Hermann Hesse Narziss és Goldmundja pont ezt a dekandes művészi életformát elemzi 1930-ban). Apróbb gesztusokkal céloz a mefogalmazottakra a film, ami a bennfenteseknek örömteli, viszont a fiatalok energikus lázadását csak részben sikerül a szemünk elé tárnia.

A hangulat átadásában komoly problémát jelentett a versek vászonra adaptálása. A feladatba nem pusztán az Öld meg kedveseidnek tört bele a bicskája, ez a műfaji ütköztetés a legtöbb esetben kudarcba torkollik – ebbe bukott bele például a 2010-es Üvöltés. A szavakkal játszó költészet esszenciáját a képekkel operáló film képtelen visszaadni, a műalkotás folyamatának ábrázolásában viszont már nagyobb sikerekre képes az Öld meg kedveseid. Ami ráadásul nemcsak Ginsberg művészetének születését ismerteti, hanem a költő saját homoszexualitásának felfedezését és annak ellenmondásait mutatja be példaértékű érzékenységgel. A fiatalkori másság visszafogott és hiteles ábrázolása miatt vélhetően nemcsak irodalmi körökben, hanem a meleg szubkultúrában is pozitív fogadtatásra lel ez a film.

Kill Your Darlings

Sok remek vonása kiemeli, egyedi látásmódja felejthetetlenné teszi, dramaturgiai hullámai azonban mégis nehezen befogadhatóvá avanzsálja az Öld meg kedveseidet. A film kétharmadánál bekövetkező, ugyanakkor már az első képkockánál lelepzetett gyilkosság derékba töri az addig aprólékosan épített drámai ívet, a műfajisága megborul, visszamenőleg pedig unalmassá válik. Az első rendezés tipikus hibája: a direktornak (John Krokidas) túl sok mondanivalója volt. Mégis valahogy nem tudtam volna elképzelni ezt a mozit egy veterán rendezőtől, a téma és a kor megköveteli a művész fiatalságát.

Pontosan emiatt egyébként szerintem kitűnő választás volt Daniel Radcliffe-re osztani a főhős szerepét, hiszen akinek fiatal korában idol volt Harry Potter, azoknak – illetve a művészetre fogékonyabb rétegnek – most éppen a Beat-generáció a példaképe, ezáltal méginkább fogékonnyá teszi közönségét (nem mellesleg remek alakítást nyújt a színész). Ugyanígy jött létre Kristen Stewart főszereplésével másfél éve az Úton vagy James Franco főszereplésével négy évvel ezelőtt az Üvöltés, de a hazánkban nem forgalmazott Big Sur is illeszkedik a trendbe, annak ellenére, hogy a művészek ott már középkorúak.

Ginsberg, Kerouac és társainak újrafelfedezése azért érdekes, mert ez másodszorra történik meg az amerikai popkultúrában, lásd: a hipszterség szimbólumává vált Ray Ban napszemüveg és a nyolcvanas évek esetét, és a társadalompolitikai miliő akkor is ugyanilyen volt. A Beat-generáció az Egyesült Államok történetének legkonzervatívabb évtizedében, az ötvenes években jelent meg. Később is mindig egy republikánus-éra alatt vagy annak végén került elő: a Reagan vagy a Bush-korszak csúcsán. A lázadás tehát ma is él, az viszont sokat elárul – bárhonnan is nézzük –, hogy a mai fiatal művészek még mindig ugyanazért küzdenek: a másság és a drogozás iránti toleranciáért.

A lemez

A film meglehetősen tartalmas kiadványon került piacra. Tartalmaz audiokommentárt többek között Daniel Radcliffe és a rendező, John Krokidas közreműködésével. Láthatunk kimaradt jeleneteket és az alkotókkal készült interjúkat, és még a torontói fesztiválbemutatóra is bekukkanthatunk.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!