Moziban

Anya, megtiltom, hogy szülj! – Kafarnaum – A remény útja

Kafarnaum - A remény útja

A Kafarnaum – A remény útjának egyszerűen annyira jó a kérdésfelvetése, hogy az még a nyomor látványának kiszipolyozását is kompenzálja.

Az exploitation egy fontos filmes fogalom, annyira fontos, hogy külön cikkben is értekeztünk róla. A lényege az öncélúságban és a sokkhatásban van: a fő cél a közönség sokkolása, nem pedig az értékközvetítés. Elsősorban szexszel vagy vérrel összefüggésben használják a kifejezést, ugyanis főleg a horrorban és az erotikus filmekben lehet olyan explicitást elérni, ami a néző ingerküszöbét meghaladja. A mélyszegénységet ábrázoló alkotások kapcsán azonban ritkán jut eszünkbe ez a pejoratív kifejezés, pedig ha a jelenség mélyére nézünk, ugyanazt látjuk: öncélúságot és sokkhatást. Így született meg cinikus kritikusok körében a nyomorpornó kifejezés. Ami tökéletesen illik a Kafarnaum – A remény útjára is. A cinikus szó azért fontos, mert az öncélúságot nem lehet bizonyítani. A nyomorpornográf moziknál ugyanis nehéz megítélni, hogy pusztán a sajnálatunkra játszanak rá, vagy valóban megpróbálnak némi érzékenységet kiváltani olyan társadalmi csoportok irányába, amelyek jellemzően önmagukban erre képtelenek lennének.

Itt van például Zain (Zain Al Rafeea). Zain azt se tudja, hány éves, sőt még a szülei se tudják. A fiú, a testvérei és a szülei elképesztő nyomorban élnek egy libanoni gettóban, ahonnan akkor menekül el, amikor húgát hozzáadják a helyi kisboltoshoz. Így ismerkedik meg Rahillel, az etióp illegális bevándorlóval, aki még Zainnál is rosszabb körülmények között él. A fiú mégis úgy dönt, hogy Rahillel marad, és vigyáz annak kisbabájára, amíg a nő dolgozik.

Kafarnaum - A remény útja

Önmagában ez a történet nem feltétlenül lenne érdekes vagy különös. A Kafarnaum – A remény útját azonban Oscar-díjra jelölték a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, és tavaly Cannes-ból elhozta a Zsűri Nagydíját. Miért? Azért, mert a rendező, Nadine Labaki (És most merre?, Karamell) egy szemléletváltást hozó kérdés köré illesztette a történetet.

A Kafarnaum ugyanis úgy kezdődik, hogy a börtönbüntetését töltő Zain beperli a szüleit, mert világra hozták őt.

Ez az egyszerű kérdés alapjaiban változtatja meg az egész témát. Nem arról van szó, hogy a főszereplő kisfiú egy végtelenül tudatos állampolgár, aki élni szeretne demokratikus jogaival. A bíró megkérdezi tőle: milyen büntetést szeretnél rájuk mérni? Zain azt válaszolja: ne lehessen több gyerekük.

A Kafarnaum – A remény útja nem lineárisan épül fel, hanem a tárgyalás közben elevenítik fel az eseményeket, amelyek a húga „eladásától” a börtönig tartanak. A bírósági jelenetekre főleg a játékidő elején és a végén fektet hangsúlyt a rendező. A köztes bonyodalom szinte teljes mértékben a szegénységről szól. Hogyan lehet élni nyomorban? Látjuk azt, hogy milyen trükköket találnak ki az emberek az életbemaradásért. És kiderül az is, hogy milyen álmaik vannak, milyen célok vezetik a mélyszegénységben élő embereket.

Ez a szegmens többnyire rendkívül érzékenyen viszonyul a szereplőkhöz. Nadine Labaki libanoni rendezőnő akkor találkozott a főszereplőt játszó kisfiúval, amikor az mindössze 8 éves volt. A Szíriából elmenekült fiú 12 éves volt már, amikor a Kafarnaumot felvették. A forgatás csaknem fél évig tartott, és az önmagában nemes gesztus, hogy a felvételek a helyszíni gettókban készültek. Mindez mindenképp elismerést érdemel, de a megvalósítás kapcsán vannak jogosan felvetett aggályok: például a kisbaba megtalálása nélkül valószínűleg ugyanolyan működőképes lett volna a történet.

Kafarnaum - A remény útja

A szegénységet bemutató szociodrámák a dokumentarista megközelítésből a szegénység-szabadság tengely irányába fejlődtek az utóbbi években. A filmművészek már nem pusztán bemutatni akarták a szegénységet az eredeti formájában, hanem kijelentették, hogy a mélyszegénység nem egyenlő a boldogtalansággal. Emlékezzünk csak a Gettómilliomosra, amely szinte kizárólag erre a gondolatiságra épült. Évekkel később Stephen Daldry Szeméttelepje nem érzékelte a filmművészetben zajló változást, így a nemes szándék ellenére a filmet szinte teljes érdektelenség övezte. A csúcsteljesítmény egyértelműen a Floridai álom volt, amely már tudatosan szakított a szánalomra építő narratívával. És így jutunk el a 2018-as cannes-i fesztiválig, ahol a megújult zsűri a Kafarnaum mellett két olyan mozit is meghívott a versenyprogramba, ami a mélyszegénység témáját tárgyalta: a leprásokról szóló, életigenlő road movie-t, a Yomeddine-t, valamint a japán Bolti tolvajokat. Utóbbi kapta végül az Arany Pálmát, és nem mellesleg most ismét a Kafarnaummal versenyez az Oscar-díjért. Hirokazu Koreeda alkotása sok szempontból talán hasonló lehetne, mégis más: egyszerre sokkal több, mert nem öncélú, de valamelyest kevesebb is. A kérdését ugyanis halkabban teszi fel.

A Kafarnaum – A remény útja a per miatt válik értékessé.

Bátran merem állítani: a pusztán csak keretet adó bírósági eljárás nélkül gyorsan felejthető lenne a film. A történet során azonban számos elem többlettartalommal telik meg a fiú vádja által. Például Zain szülei a legkisebb, még totyogó korú gyereküket az egyik csőhöz láncolják a lakásban – később a főszereplő átveszi ezt a módszert, de ő képtelen elviselni a baba helyzetét. Az a helyzet, ami elől Zain elmenekült, szintén megismétlődik. Ezáltal a vádak még erősebben csattannak a szülőkön, ugyanis mint minta, ők felelősek a szegénység újratermelődése miatt.

A kérdésfelvetés kiragadja a Kafarnaum – A remény útját a libanoni közegből, és így a történet univerzálissá válik. Az elmúlt hónapokban a nyugat-európai közvéleményt például a diákok környezetvédelmi tüntetései uralták. Egy 16 éves svéd lány először egyedül kezdett el tüntetni a „felnőttek” ellen, szerinte ugyanis a döntéshozók nagy ívben tesznek a környezetvédelemre, tehát arra a bolygóra, ahol neki még egy egész életet le kell élnie. Mi a gyerek joga? Csak az, hogy élhet, vagy az, hogy boldogan élhet?

A Kafarnaum összességében pont olyan, mint az egy évvel korábban Oscar-jelölt Szeretet nélkül – a történet szinte azonos, csak a közeg ellentétes. Az orosz drámában ugyanis a jólét okozott elhidegülést. A két film mögött egy új, egyetemes és végletekig XXI. századi kérdés sejlik fel: vajon mindenkit megillet a gyerekvállalás joga, vagy azt ki kell érdemelni?

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..