Ha az első 80 perc után nem unod meg, rájössz, hogy a Kaliforniai rémálom ritka kultikus darab lehetne. De nem lett, és tán nem tudod meg azt sem, hogy Andrew Garfield végre színész lett.
Töredezett, túlságosan szürreális, nagyon hosszú, néha nem szól semmiről, és egyébként is ez az Andrew Garfield miért nem maradt Pókember? Így gondolkozol erről a rémes című filmről, a Kaliforniai rémálom nevűről, ami a cannes-i világpremier óta – de már előtte is – ontja magából a lelkesedést az előzeteseivel? A leánykori nevén Under the Silver Lake rémálomszerű hatást tett rám az első majd’ másfél órájában.
Aztán persze megéri végignézni, vagyis inkább kár volna kihagyni. Sam története ugyanis szürreális voltában hordozza a legtöbbet, mindezt pedig úgy, hogy megjeleníti a klasszikus és modern noir filmek legtöbb sajátját, csak éppen kicsit mindent máshogy, mindent kifordítva. Sam (Andrew Garfield) lepukkant, a lakbér fizetése elől állandóan rejtőzködő fiatal srác, aki előbb kiszemeli magának, majd szoros kapcsolatba kerül a szomszéd medencében hesszelő Sarah-val (Riley Keough), aki egyik reggelre szó nélkül eltűnik. Sam azonban nem hagyja magát, különös jeleket követ, összeesküvés-elméletek és a számmisztika alapján fejest ugrik a Los Angeles-i éjszakába, hogy megtalálja a lányt.
A femme fatale-t.
Ez csak egy a klasszikus film noir elemek közül, amelyeket napestig lehetne sorolni, amit a maguk eredeti módján építenek a filmbe az alkotók a fülledt hangulattal, az eltűnt lány utáni nyomozással és a filmben jelenlévő szexuális ambíciókkal. Ott van például a számos filmes kapcsolat a falakon lógó plakátoktól a Hátsó ablak kukkoló főszereplőjén át a mindenek origójának számító úszómedencés jelenetig, amit Marilyn Monroe utolsó filmjében, a George Cukor által rendezett Valamit adni kell című alkotásban láttunk először. Na és persze – vagy inkább elsősorban – a Hollywood jel a hegytetőn, aminek a végére nagyon beteg értelmezése lesz.
Hát valóban, ez a film nem ad könnyed szórakozást, ha megfeszülve is klasszikus filmélményt keresünk. Idővel viszont értékelni tudjuk a sajátos poénokat. Ilyen például a rejtélyes kutyagyilkos szál, a popzenébe írt titkos üzenet, amit csak visszafelé játszva lehet meghallgatni, és minden hozzátartozó komoly arc, akik ezt a küldetést sulykolják Sambe bárokban, utcán, temetőkben, mindenhol. Persze vannak kisebb random poénok. Mint például amikor a film vége felé Sam megjelenik egy bárban full üres fehér pólóban, és az első ember az ajtóban gyorsan megdicséri, milyen jó a szettje.
Az egész olyan mintha kifordítaná a noir műfaját, majdhogynem paródiája annak.
De álljunk meg egy pillanatra a magyar címnél! Szinkront és forgalmazói címadást persze mindig jó kritizálni, de a Kaliforniai rémálom valóban telitalálat. Tökéletes ellenpontja a két évvel ezelőtti Kaliforniai álomnak. Itt is van egy a lányt kergető fiú, medencés partik, fontos, bár nem musicalszerűen megjelenő zene, színek, erős vizualitás, Hollywood jel. Itt azonban sokkal inkább mindent az őrület vezérel. Kevésbé földhözragadt, gyakoriak a főszereplő rémálmai, amelyekben persze rendszeresen vonzó fiatal nők ugatnak kutyaugatással.
A legtöbb kutyaugatást persze Andrew Garfield kapja, akivel mostanában végképp mint kiteljesedett színésszel kell számolni. A valaha volt sorozat- és tinisztár kis híján benne ragadt Pókember szerepében is, beskatulyázhatatlansága az elmúlt időkben azonban végképp eljött. Mel Gibson fegyvertelen katonája és Martin Scorsese golgotát járó jezsuita szerzetese után Andy Serkis filmjének nyaktól lefelé lebénult főszereplőjét játssza fantasztikus alakítással, hogy itt megint valami teljesen mást mutasson magából.
Kissé néha darabjaira hulló, sokára összeálló film David Robert Mitchell nagyjátékfilmje. A rendező előző alkotása, a Valami követ című horror megjelenése idején, 2014-ben egy csapásra kis híján megújította a műfajt. (Ez egyébként már a második filmje volt a 2010-es, itthon nem vetített The Myth of the American Sleepover után.) A horror elemei nyomokban itt is megjelennek, a Kaliforniai rémálom azonban megmarad műfaji kategóriákba nehezen besorolható alkotásnak. Ez azonban nem ritka a manapság egyre kiteljesedő, elsőszámúvá váló amerikai függetlenfilm-terjesztő cégnél. Az A24 eddig is kedvelte a vegyes műfajú, nem kaptafára készült alkotásokat, mint a Floridai álom, A homár vagy éppen a Szellem/világ. Ebbe a sorba tökéletesen beleillik a Kaliforniai rémálom.
