Kritika

Ha múlik, akkor fájnia kell – Kálmán-nap

Kálmán-nap-Hajdu-Szabolcs

Hajdu Szabolcs újabb párkapcsolati kamaradrámával folytatja az Ernelláék Farkaséknál-lal megkezdett trilógiáját. A Kálmán-nap ismét két középkorú házaspár elkendőzött, ki nem mondott feszültségeinek felszínre törését tárja elénk – nagy adag érzékeny emberismerettel, keserédes iróniával és pár kupica pálinkával tálalva.

Könyvektől roskadozó polcok, nagy stószokban sorakozó DVD-k, egy díszes porceláncsésze-készlet, egy lomtalanításkor összeszedett vintage kanapé, és persze a csicsergő madarak. A kívül-belül faborítású ház mintha egy eldugott nyaraló lenne az erdő közepén, tökéletes a hétvégi elvonulásokhoz. Itt lakik Hajdu Szabolcs legújabb filmjének két főszereplője, Olga és Kálmán (Tóth Orsi és Hajdu Szabolcs). Olga aktívan indítja a napot: bevásárol, berakja a padlizsánt a sütőbe, készül az esti vendégségre, türelmesen hallgatja a telefonban fárasztó barátnője érdektelen csevegését. Kálmán mindeközben a kanapén heverészik, előtte az előző este sörösdoboz-maradványai, csak akkor kel fel, amikor lehetősége nyílik végre egy kis okoskodásra.

A figura ismerős: Hajdu Szabolcs már a Kálmán-nap előzményének tekinthető Ernelláék Farkaséknál férjszerepében is pontosan ugyanilyen fölényesen okoskodott, ugyanilyen flegmán, ugyanilyen számonkérőn. Az író-rendező-főszereplő filmtrilógiává bővíti a színházban már bejáratott párkapcsolati kamaradrámáit – a Kálmán-nap ennek második darabja, és ha minden jól megy, hamarosan érkezik az i-re a pontot feltevő Egy százalék indián is. A tűpontos emberismeret, a mindenki számára ismerős emberi kapcsolatok és a klasszikus drámai hármas egység (egy nap, egy helyszín, egy történet, korlátozott mennyiségű szereplőkkel) adott,

a Kálmán-nap azonban maga mögött hagyja a forgalmas belvárost, még ha a polgári-értelmiségi miliőt nem is teljesen.

Adná magát, hogy a már megjelenése előtt is fogalommá vált Petőfi-filmmel, a Most vagy sohával egy napra eső premierdátum miatt a kis pénzből, közvetlen magyar állami támogatás nélkül, szlovák koprodukcióban megvalósult Kálmán-nap kapcsán is nekiálljunk vekengeni a kortárs magyar film helyzetén.

Hajdu Szabolcs szerint például kétszáz Kálmán-nap is kijönne a Most vagy soha költségvetéséből. Ez a tény valóban arra csábít, hogy keseregjünk egy sort mondjuk azon, miért van az, hogy a fiatal magyar filmnek tartott rendezőgenerációból (Hajdu Szabolcs, Mundruczó Kornél, Kocsis Ágnes, Pálfi György, Török Ferenc és Fliegauf Bence) senkinek nem készült évek óta állami pénzekből, a Filmintézet támogatásával filmje. Vagy hogy miért van az, hogy egy őket követő újabb rendezőgeneráció sem tudott meggyökeresedni, csak egymagukban álló ígéretes elsőfilmek vannak, folytatás nélkül. És miért van az, hogy csak a nagy történelmi eposzokra van pénz, pedig hiába költünk rá sokat, ha nincsenek olyan rendezőink, akik értenék a műfajok és a műfaji filmkészítés minden csínját-bínját. Mert hiába a korhű díszletek meg jelmezek meg minden nagy csinnadratta, ha maga az elbeszélt történet, a film cselekménye sem működik…

Kálmán-nap-Tóth-Orsi-Hajdu-Szabolcs

De a kesergés, a panaszkodás, az önsajnálat, a vádaskodás és a számonkérés önmagában még kevés. Nemcsak, hogy unalmas, de még csak nem is túl célravezető – tenni is kell ahhoz, hogy változtatni tudjunk. És ha nem teszünk semmit, hanem mindig csak legyintünk, hogy

“há’ igen”, ez van…

akkor odáig fajulhat a viszonyunk a magyar filmmel, mint a Kálmán-nap házaspárjainak egymással. Hogy úgy érezzük, nincs már se idő, se erő újrakezdeni, dolgozni rajta, tenni érte. A film ugyanis a rutinná szürkülést, a házaspárok egymástól való elidegenedését, egyre távolabb sodródását tematizálja egy könnyed baráti összejövetelnek induló estén.

A Kálmán-nap cselekménye egyszerű: Olga és Kálmán gyönyörű erdei házikójába a férfi névnapja (és egy kis szívességkérés) ürügyén vendégek érkeznek (Földeáki Nóra és Szabó Domokos). A megjátszott udvariaskodások és erőltetett baráti csevejek kötelező köre után azonban előkerül egy üveg pálinka, és vele együtt előkerülnek a felszín alatt lappangó gondok is. A pálinka-motívum igencsak beszédes: az egész film benne van abban, hogyan viszonyulnak az italhoz szereplőink. A férfiak okoskodnak, ragaszkodnak a saját igazukhoz, felfújják és túltárgyalják azt a végtelenül jelentéktelen tényezőt, hogy most birs ez a pálinka, vagy pedig vegyes. Gyógyír gyomorgörcsre és szívfájdalomra, oldja a kínos csendet, kényszeredett jókedvet teremt, előhoz mindent, ami eddig kimondatlan volt, miközben oltja a kimondás fájdalmát is.

Sokatmondó összenézések, ideges szemforgatások, „de múltkor azt mondtad – én aztán biztos nem mondtam – de igenis, hogy mondtad – mindegy, hagyjuk”, migrének, hasfájások és sóhajok.

A Kálmán-nap a vihar előtti csend filmje.

A két házaspár csehovi egymás mellett elbeszélései, egymáson átbeszélései és a másik szavába vágásai körbejárják az elkényelmesedett, szinte már csak lakótársként együtt élő házastársak minden problémáját. Fakadjon az szeretethiányból, kommunikációhiányból vagy véleményeik, elveik, nézeteik lényegi összekülönbözéséből. A feleségnek hiányzik a férjtől kapott virág, a férjnek hiányzik a napi rendszerességű együttlét – mindketten mást gondolnak arról, hogyan lehetne áthidalni a köztük levő intimitás egyre frusztrálóbb hiányát. „Nem fog a kutya nyávogni. A kutya ugat” – mondja Kálmán annak bizonygatására, hogy az ő karakterétől „idegen” a teregetés. Egy férfi az nem tereget, nem mosogat, nem főz, mos, takarít. Foghegyről odavetett mondataiból csak úgy süt a maszkulinitás-válságból fakadó hímsovinizmus.

Kálmán-nap-Gelányi-Imre-Földeáki-Nóra

Bár mindkét film színpadi előzményből fejlődött mozgóképes élménnyé, a Kálmán-nap filmszerűbb, mint az Ernelláék. Szebbek a képek, szebb a világítás, látványosabb a film fő helyszínéül szolgáló lakásbelső, polírozottabb az egész képi világ. Ugyanakkor színháziasabb is: kevesebb a szereplő, erősebben épít a dialógusokban rejlő drámai erőre, a mondatok is néha elemeltebbek, a hétköznapi beszédmódnál jóval színpadra illőbbek.

A színházszerűség a Kálmán-nap előnyére válik: az, ahogy egészen a film legvégéig nem hagyjuk el a teret, nem látunk be a színfalak mögé, erős klausztrofób érzetet teremt.

A hömpölygő, a házastársi adok-kapokok hullámzó hosszúbeállításokkal történő lekövetése pedig már-már thrillerszerű feszültséget generál a befogadóban. Szinte ránkragad Levente gyomorgörcse és Olga migrénje, miközben nyugtalanul mocorgunk, vajon hova fut ki ez az egész, vajon mikor történik valami végzetes és visszafordíthatatlan.

Mégis, néhány mondat harsány nevetést fakaszt a nézőtéren. Akárcsak a színház, a film is képes arra, hogy láthatóvá tegyen olyan emberi viselkedésmintákat, felnagyítson olyan hangsúlyokat, sóhajokat, szemforgatásokat, amikben magunkra és közvetlen környezetünkre ismerhetünk. Ez a felismerés, ez a nemkívánt szembesítés pedig sokszor nevetségben oldódik fel.

Nevetünk a szereplőkön, magunkon, az élet hétköznapi abszurdságán. Nevetünk, hogy ne sírjunk.

Az önkéntelenül feltörő nevetést az is okozza, hogy Kálmánék Farkasékhoz képest sokkal kevésbé hús-vér emberek, mint inkább mindenki számára ismerős embertípusok. Kálmán mint a mindent mindenkinél jobban tudó, flegmán és fölényesen okoskodó férj és mellette Olga, a hervadozó feleség. Zita mint a sokat beszélő, de valójában semmit se mondó fárasztó barátnő, aki állandó közlési kényszerével teljesen leuralja a háttérbe szoruló, a sok kimondatlan érzelemtől gyomorbajossá vált férjét, aki talán nem is olyan papucs, mint ahogy az elsőre tűnik. A két házaspár állóvizét megbolygató, egy jó pálinkára soha nemet nem mondó, megözvegyült, tessék-lássék ezermesterről nem is beszélve. Persze mindannyiuk mögött felsejlik egy komplexebb jellemrajz lehetősége is, mégis megmaradnak alapvetően sztereotípiák szintjén – a valóságból vett tapasztalatainkból táplálkoznak és épülnek fel, de mégis elrajzoltak, eltúlzottak. Emiatt könnyebb kinevetni őket, és rajtuk keresztül kicsit magunkat is.

A típusfigurákkal dolgozó Kálmán-napnak annak érdekében, hogy ne fulladjon a férfi-női szerepek és a párkapcsolati válságok női magazinokba illő sekélyes kliséinek olcsó puffogtatásába, nagy szüksége volt egy színészvezetéshez magas szinten értő rendezőre. Hajdu szerencsére ilyen: a hétköznapi kisrealizmusban rejlő mélységekre érzékeny rendezői felügyelete alatt mind az öt színész teljes mértékben eltűnik szerepében. Talán éppen azért ilyen hitelesek, mert a film ismerős hétköznapi élethelyzeteibe mindannyian hoznak valamennyit saját életükből is? Vagy mert a színházi közönség előtt estéről estére volt már lehetőségük természetessé és magától jövővé gyúrni minden mondatot, minden apró gesztust; begyakorolni, melyik hangsúly, melyik nézés rezonál leginkább a nézőkkel? Akárhogy is van, működik.

A Kálmán-nap március 14-től látható a mozikban.

Nagy Eszter

Nagy Eszter az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2023-ban. Fő kutatási területe a kortárs magyar film, érdeklődési köre a musicalektől kezdve a gótikán és a film noirokon át egészen Bergmanig terjed - illetve még azon is túl.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com