Kritika

Az írás a falon, a festmény és a valóság – Kampókéz

Nia DaCosta rendezőnő Jordan Peele-lel kézen fogva újra megidézte Kampókéz legendáját, aki immáron nem csak az írás a falon, a suttogás a tanteremben, hanem egy újabb adaptáció és egy újabb értelmezése a legenda és valóság viszonyának.

A Kampókéz legendáját egy brit kortárs író, Clive Barker keltette életre egy regénysorozatban. A vér evangéliuma sorozat ötödik kötetében megjelent novella adja az 1992-es Kampókéz film történetét. Két chicagói egyetemista a környék városi legendáiból írja a szakdolgozatát. Egyszer csak rábukkannak Kampókéz történetére, s mivel a mendemondák a tőlük nem messze lévő Cabrini Green gettóba vezetnek, úgy döntenek, hogy kimozdulnak az egyetem falai mögül és felderítik, mi zajlik a lakóházakban.

A legenda szerint Kampókéz egy afroamerikai rabszolga volt, aki gazdag fehér családoknak készített portrékat.

Ám amikor a földesúr lányának arcképét kellett megfestenie, nem csak egy alkotás született meg, szerelem lobbant a fiatalok között. A lány terhes lett, az apja pedig a legkegyetlenebb halállal büntette a festőt: kezét levágta, a helyére kampót tetetett és felbolydult méheket küldött rá, amik halálra csípték. Ezt a történetet ismeri meg Helen Lyle a kutatása során, ám amikor kiér a gettóba, másféle horror tárul a szeme elé. Elsősorban a gettó nyomora, a mindennapok horrorja. Aztán azok, akik kampót vettek a kezükbe, hogy öljenek. S azok, akik Kampókéz nevét arra használják, hogy nevet adjanak mindannak a rossznak, ami körülöttük történik, s hogy legyen ereje és következménye az igazságtalanságoknak.

A film két folytatással is bővült, 1995-ben Candyman: Farewell to the Flesh és 1999-ben a Candyman: Day of the Dead címen. A legújabb, 2021-es adaptáció közel három évtizedet ugrik az első filmhez képest. A jelenbe repít minket, amikor a Cabrini Green lakónegyed már jobb napokat lát, és a korábbi elhagyatottság helyett immáron minden sarkon rendőr áll – az persze kérdés, hogy pontosan miért is. Ahogy a filmbeli műkritikus verbalizálja, a dzsentrifikáció jelenségét követhetjük nyomon.

Anthony McCoy (Yahya Abdul-Mateen II), az ígéretes fiatal afroamerikai festőművész barátnőjével épp ebbe a Cabrini Green-i, felismerhetetlenségig átalakult luxuslakásba költözik. Az ő nyomora már a luxusélet nyomora, az üresség. Ihlet hiányában két éve már egyáltalán nem festett. Ám amikor fellibben Kampókéz története, kapcsolódást érez, nyomozni és alkotni kezd, és szépen lassan egyre jobban átalakul. Az őrület és horror fogai egyre nagyobb darabokat hasítanak ki belőle.

Az 1992-es és a 2021-es Kampókéz között nemcsak stíluskülönbség van, a mondanivaló is másfelé tereli a néző figyelmét.

Az 1992-es Bernard Rose rendezte film sokkal egyszerűbb, ha úgy tetszik, őszintébb alkotás. Ugyan a kampós gyilkosságok adják a slasher jelleget, de Helen ártatlan és elszánt attitűdje sokkal kedvezőbb azonosulási lehetőséget kínál fel. Elkísérjük őt az őrületbe, és rajta keresztül átérezzük az igazságtalanságokat, amik egykoron, később a gettóban vagy az ő életében történtek meg. Ezzel szemben a 2021-es, Jordan Peele kézjegyét is magán viselő változat akciódúsabb és szándékoltan kuszább szerkezetű. Magába szívja az összes korábbi Kampókéz létezését, hogy méltó örökösként vegye kézbe a bosszú kampóját. Csakhogy a megkattanó művész üres és fájdalommentes élete nem ad valódi együttérzésre teret, sokkal inkább egy külső sorcsapásként érzékelhetjük a folyamatot.

Ami viszont új és sokkal hangsúlyosabb, az a művészet jelenléte. Az első Kampókéz maga is festő volt, és Anthony McCoy is festőművész, aki Kampókéz sokat visszhangzott tézisét, miszerint ő a az írás a falon, konkrétan egy kiállítás keretein belül valósítja meg. Itt már nem a gettó graffitisei hirdetik az igét, hanem az elit pohárkoccintós kiállítás megnyitóján kerül a falra a történet, a tükör és a megidézés legendája. Anthony McCoy első lépésként a művészettel teremti meg Kampókéz valóságát a vásznon, ahogy Nia DaCosta rendezőként a filmvásznon. Külön bájos húzás a műkritikus szerepeltetése a filmben, aki kampó helyett pusztán pár mondattal ölni tud. Az már viszont inkább szomorú, hogy a közhelyes gondolatok szajkózása, amellyel Anthony McCoy festőművészetét nyírja ki, valamelyest magára a filmre is igaz, pedig van a történetnek társadalomkritikai olvasata is.

Nia DaCosta társadalmi érzékenysége már az első nagyjátékfilmjében is megmutatkozott.

A Little Woods az amerikai opioidválság, a megfizethetetlen egészségügyi biztosítások és a közfinanszírozású betegellátás hiányáról szól. A perifériára szorult emberek sorsáról érzékeny és drámai képet fest Nia DaCosta. A Kampókéz filmje is valamiképp egy segélykiáltás az igazságtalanul bántalmazott feketékért, de a téma megközelítése és a film stílusa mellékessé degradálja a felvetett társadalmi olvasatot. Így a Kampókéz első sorban horrofilmként működik, s a számos kifejtetlen önreflexiós, művészeti és szociológiai kérdés csak meglapul a képkockák között.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője. kellermirella@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés