Öt rész, ugyanazok az építőkövek, fáradt témák és túlhasznált drámai elemek, és még mindig nézhető film A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja.
Legjobban a zenén keresztül lehet megragadni ezt a filmet. Az első trilógiában Jack Sparrow témája, Elizabeth és William szerelmi témája, a He’s a Pirate az emlékezetes pillanatokban szólal meg. Viszont az ötödik részben unos-untalan a főtémák szólnak. Szinte az utolsó kacsintás is áradó nagyzenekari aláfestést kap. Ez pedig remekül illusztrálja a film egészét: A Karib-tenger kalózai 5. tele van nagynak szánt pillanatokkal, tehát leátlagolódik az egész – nem lehet két órát szüntelen intenzitással kitölteni egy kalandfilm-komédiában.
Drámai apa-gyermeke találkozás: legalább háromszor. (Drámai akármilyen találkozás: nem is számoltam.) Utolsó pillanatban megmentésre siető hűséges társak: legalább kétszer. Lassított, drámai zuhanás a mélybe: csekk, csekk, csekk. A Karib-tenger kalózainak élete nem kalandokból és komédiából áll, hanem az életüket megrengető pillanatokból minden reggel és este.
A jelenség oka az, hogy a franchise túl kevés építőkőből válogat. Sparrow kapitány furcsasága, tengeri csata, vízi rémek a legendákból, iszákos kalózok, karót nyelt britek, fanatikus spanyolok, és még néhány kocka, amivel el lehet legózni ugyan, de nem a végtelenségig – ugyanezeket az elemeket hasznosítja újra az ötödik rész is, tehát muszáj mindegyiket megsúlyosbítania.
Nem mind működik. Az első trilógiában Sparrow kapitány fura viselkedése mögött még ott volt a kivillanó ravaszság és komolyság; most csak hülye. Barbossa számító és fenyegető volt; most bohóc. És az Elizabeth és William helyettesítésére beírt új fiú és lány egyszerűen nem ér fel – de nagyon nem – az elődeihez; Brenton Thwaites nem Orlando Bloom és Kaya Scodelario nem Keira Knightley, pedig rettentően igyekeztek ám pont ugyanolyanná megírni őket. (Ami végül is úgy sikerült, hogy kiemelték Will és Elizabeth egyetlen jellemvonását – Will esetében a bátorságot, Elizabethnél az önfejűséget –, és erre húzták fel az egész karaktert, akár van értelme egy adott helyzetben, akár nincs.)
Ami a humort illeti: remek egysorosok és térdcsapkodó helyzetkomikum helyett fáradt vigyorgás. Ami a látványt: félúton az első rész stílusa és a harmadik rész grandiózussága között, de semmi különös; e téren egy random nyári blockbuster többet nyújt. És míg az első, de legfőképp a harmadik rész tele volt bonyolult történetszálak kereszteződésével – ki árul el épp kit? ki kivel van épp? –, addig az ötödikben már csak véletlenszerűen gombolyodó fonálkák húzódnak semmiből a semmibe.
És még így is szórakoztató film a Salazar bosszúja!
Ez a franchise erejét jellemzi. Gore Verbinskiék valami hatalmasat teremtettek meg 2003-ban. Öt rész, ugyanazok az építőkövek, fáradt témák és túlhasznált drámai elemek, és még mindig nézhető! Mint a sokadik Halálos iramban, James Bond és Star Wars – bár az összehasonlítás sántít, mert e három sorozat mostanában megújuláson esik át (mindegyik kissé másképp rakosgatja a maga kockáit, és újakat is beépít), ám A Karib-tenger kalózainál semmi jele a kreativitásnak.
Az utolsó jelenetnél mégis könny szökött a szemembe. Nem azért, amit a jelenettel ez az ötödik rész művelt, hanem azért, amit az eredeti trilógiából felidézett. Egy ideig még van létjogosultsága a visszafelé mutogatásnak – érzelmileg erős létjogosultsága –, de aztán vagy megújul valamiképp A Karib-tenger kalózai franchise, vagy érdektelenné fakul. Az irány egyelőre az utóbbi.
