Kritika

A szellem csak szobadísz – Kísértettörténet

David Lowery kísértethorrorjáról, a Kísértettörténetről (A Ghost Story) nehéz eldönteni, hogy zseniális vízió vagy ügyes blöff.

Az idei Karlovy Vary filmfesztivál egyik legnagyobb szenzációja az A Ghost Story volt: a szokatlan műfaj (művészhorror) és az egyedi látásmód (kísértet, klasszikus lepedőben) ígérete mellett leginkább az európai premier ténye és a sztárszereposztás töltötte meg a fesztivál legnagyobb vetítőtermét. David Lovery (Elliot, a sárkány) filmjében ugyanis Casey Affleck és Rooney Mara a főszereplő (ők hárman már az Ain’t Their Bodies Saints-ben is együtt dolgoztak), ráadásul a friss Oscar-díjas színész a rendezővel és a két producerrel egyetemben személyesen is megjelent a fesztiválon, hiszen életműdíjat vehetett át.

Az A Ghost Story a maga nemében igazolta is a várakozásokat. Lovery műve minden ízében különleges – azt azonban nehéz eldönteni, a különlegessége mennyire nagyszerű. A hagyományos kísértetfilmként induló sztoriban (gyanús zajok az éjszaka közepén az új házban) ugyanis maga a kísértet megjelenése hoz fordulatot; nem lövök le nagy poént, ha elárulom: Casey Affleck karaktere a film első negyedében meghal, onnantól kezdve pedig lepedővel a fején álldogál a sarokban a feleségével közös házában. (A színész a sajtókonferencián azt állította, a jelenetek többségében valóban őt látjuk a lepel alatt.) Körülötte minden változik, ő pedig kénytelen végignézni ezt a mulandóságot. Egy ponton aztán a lineárisnak hitt elbeszélésmód időkavaróssá válik, innentől pedig hasonló nyitottság szükséges a filmhez, mint Az élet fájához vagy a 2001: Űrodüsszeiához, hogy befogadjuk a látottakat.

A párhuzamok ellenére az A Ghost Story több okból is különbözik a legtöbb hasonló eszközhöz folyamodó filmtől.

Egyrészt ez egy vállaltan alacsony költségvetésű alkotás (a rendező maga finanszírozta), amit titokban forgattak, és nem is akar nagynak látszani. A meditatív, statikus képekből és hosszú beállításokból építkező stílus, a szokatlan képarány, a hömpölygő zene (Daniel Hart zeneszerző szintén visszatérő alkotótárs), az intimitás és az ismétlődő pillanatok mozaikja elgondolkodtatóvá és nagyon hatásossá teszi A Ghost Storyt. Ugyanakkor a film a horror-külsőségek ellenére kizárólag művészfilmes keretek között értelmezhető, műfajilag aligha. Igazi anti-horror, amitől még a humor sem áll távol a kísértet viselkedése és külleme miatt.

Ugyanígy a csavaros időszemlélet is másként része a filmnek, mint egy hasonló horrorban a Donnie Darkótól az Időbűnökig: az időkavarás itt nem a bonyodalomhoz, hanem a megoldáshoz kell, a cél nem a néző összezavarása, hanem az elménk megnyitása és valamiféle magyarázat megfogalmazása. És éppen ez az, ami nem sikerül tökéletesen: az A Ghost Storyt egyszerűen jó nézni a sallangmentes furcsaságai és szépségei miatt, de az értelmezéssel már bajban vagyunk: Lowery egy ponton magunkra hagy, és a végső megoldás hiányzik. A kísértetlét törvényei homályban maradnak, így a befejezés legalább annyi kérdést hagy a nézőben, mint amennyire választ ad.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com