Kritika

Ki a nagyobb szemét? – Csábítás

Sofia Coppola Csábítása olyan, mint a főszereplő Colin Farrell: ellenállhatatlan, mégis ki akarjuk nyírni. A rendezőnőnek nem ez a remake hozza meg a nagy áttörést, mégsem lehet elmenni mellette szó nélkül.

Mióta megtudtam, hogy a női lélek árnyoldalainak jó ismerője, Sofia Coppola feldolgozza az eredetiben is nagyszerű The Beguiled (A tizedes háreme) című filmet (pontosabban: új adaptációt készít Thomas P. Cullinan regényéből), lázas várakozásban teltek a napjaim. Hiszen mi más venne rá egy szerzői filmest egy remake elkészítésére, mint egy markáns vízió, amellyel újat, érdekeset mondana a klasszikushoz képest? A film megtekintése után kiderült, hogy bár nyomokban felfedezhető, éppen ez a koherens vélemény hiányzik Coppola verziójából: a Csábítás méltán népszerű munka (Karlovy Varyban még a sajtóvetítésen is a csilláron lógtak a nézők),

ám korántsem olyan feszült és izgalmas, mint számíthattunk rá.

„Sofia Coppola neve ma már önmagában, a hatalmas atyai árnyék nélkül is jó cégér egy film számára, amire bátran, gondolkodás nélkül ülnénk be minden újabb premier alkalmával. Ezzel viszont pontosan magunknak teszünk keresztbe, hisz így minden alkalommal egy dolog van meg biztosan, az elvárás. És nagy a baj, ha a néző végig azt érzi a vetítés alatt, hogy izgulnia kell a rendezőért meg a filmjéért is” – írta a Lopom a sztárommal kapcsolatban kollégám, Fazekas Balázs. Kis kutatásom alapján úgy tűnik, aki szereti a rendezőnőt, az mind az Elveszett jelentés (esetleg az Öngyilkos szüzek) miatt várja izgatottan a következő nagy dobását. Ami csak nem akar megérkezni.

Lassan ideje elfogadnunk, hogy Coppolának az Elveszett jelentés volt élete fő műve, minden későbbi (és korábbi) filmjébe bele lehet kötni ezért vagy azért. A Csábítás (a rendezői Arany Pálma ellenére) egy újabb olyan film, amely – a túl magas elvárások miatt vagy sem – nem igazolja teljesen ezt a várakozást. Pedig Coppolának rendezőként igenis vannak erényei: melankóliával váltakozó pesszimizmusa, az emberi gyarlóságok és szenvedélyek kutatása, a bűn relativitásának felismerése mind olyasmi, ami megérdemelne végre – ismét – egy jó filmet.

A sztori szerint az amerikai polgárháború idején egy sebesült északi katonatiszt, John McBurney kerül egy déli lányiskola falai közé – a nők mind a csapodár, de jóképű férfi hatása alá kerülnek, ám lassan öntudatra ébrednek, végül kegyetlen bosszút állnak a csábítón. A tizedes háreme (legalábbis női nézőként) igazi bűnös élvezet, amelyben minden szereplőt őszintén utálhatunk, mégis ellenállhatatlanul vonzódunk a lendületes Eastwood-exploitation iránt. A Csábítás legkülönösebb vonása kétségkívül a vállalása: Don Siegel és Clint Eastwood 1971-es tömény férfifantáziáját igyekezett megszelídíteni –

végeredményben viszont csak eltüntette az eredeti hímsoviniszta olvasatot, de helyette nem fogalmazott meg saját véleményt.

Meglepő módon ugyanis Coppola nem fordította a visszájára a filmet: a gonosz nőkből nem lettek pozitív hősök, McBurneyből pedig negatív figura; sőt, a katonatiszt Colin Farrell megformálásában még szimpatikusabb is a szerénységével, udvariasságával. Azaz – és ez a Csábítás legnagyobb erénye, egyben csapdája – Coppola női nézőpontja nem eredményez harcos feminizmust: nem eliminálja a gonoszságot, csak árnyaltabbá teszi a sztorit. Inkább hangsúlyeltolódásokkal találkozhatunk: ezúttal a férfi helyett a nők szemszögét ismerjük meg egy kicsit jobban – ám annyival nem jobban, hogy bármiféle izgalmas következtetést levonhassunk a látottakból.

Így viszont nem érzem igazi létjogosultságát a remake-nek – talán a két változat együtt adja ki a teljes képet, de önmagában a Csábítás mindenképpen hagy némi hiányérzetet maga után. A karakterépítés például szinte teljesen hiányzik: Coppola lemond Siegel valóban barokkos flashbackjeiről és álomjeleneteiről, helyettük viszont alig kínál mást. A filmet így a humora viszi el a hátán: a figurák esendősége, alakoskodása, tetszeni vágyása rengeteg vicces pillanatot okoz, és nem utolsó sorban remek lehetőséget kínál a brillírozó női karnak: Nicole Kidmannek, Kirsten Dunstnak és Elle Fanningnek.

Avatar

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya