Fókuszban Kritika

Borostyánkőbe zárt történelem – Apollo 11

Kereken ötven éve, hogy a világtörténelem során először lépett ember a Hold felszínére. A jubileum alkalmából idén több, a témába vágó alkotás is készült, de ha csak egyet ajánlhatnék megtekintésre, az kétségkívül az Apollo 11 lenne.

A tengerentúlon már hónapokkal ezelőtt bemutatott alkotásról kizárólag szuperlatívuszokban értekezik a nemzetközi szaksajtó és a mozilátogatók egyaránt. El kell ismerni joggal – Todd Douglas Miller nemcsak a Holdra szállás agyonreprezentált témáját mutatja be friss szemszögből, de még a dokumentumfilmes szcénán belül is sikerült valami egészen egyedülállót alkotnia.

Az Apollo-program számos küldetését, köztük a 11-es jelzésűt is megannyi alkalommal és merőben eltérő módokon dolgozták már fel. A Damien Chazelle rendezte Az első ember című filmben például egy karakterdrámát láthattunk, melyben Armstrong motivációja, lelki és fizikai vívódása került előtérbe. Egy teljesen másik oldalról vizsgálja a témát David Fairehead 2017-es dokumentumfilmje, a Mission Control: The Unsung Heroes of Apollo, mely az Apollo-program küldetéseit felügyelő szakemberek előtt tiszteleg.

Felvetődik tehát a kérdés: lehet-e még újat mondani, relevánsat állítani egy olyan témáról, melynek majd’ minden aspektusát feldolgozták már valamilyen formában?

Todd Douglas Miller alkotása különleges választ ad kérdésünkre. A fent említett művekhez képest egy részben szerényebb, részben grandiózusabb feladatra vállalkozik. Nem kíván bármi újat mondani, ám újat mutatni annál inkább.

Az Apollo 11 különlegességét jelentősen megdobja az a tény, hogy kizárólag archív és eddig sosem látott felvételekből gyúrták össze. Millerék hosszas kutatómunka során botlottak bele a 35 és 65 mm-es kópiákba, melyek létezéséről még az illetékes szervek is megfeledkeztek, így azok ’69 óta porosodtak egy raktárépület mélyén. Az első filmszalag megtekintését követően azonban nyilvánvalóvá vált, hogy olyan értékes és gazdag anyag került a birtokukba, melyet vétek lenne visszatartani a nyilvánosság elől.

A véletlenül fellelt archív felvételek felhasználásának kérdése hasonló kreatív dilemmát idézett elő az alkotókban, mint egy kisgyerekben, amikor a padláson kutakodva egy hatalmas doboznyi legót talál bármiféle építési útmutató nélkül. Mit építsen a rá zúduló gazdag nyersanyaghalmazból, illetve milyen módon építse meg azt?

Millerék tíz évnyi kutatómunkát követően három évig vágták a tizenegyezer órányira duzzadt kép- és hanganyagot,

melyből végül egy igazán barátságos, másfél óra hosszúságú alkotás kerekedett ki. Nem lehet eléggé hangúlyozni, hogy ekkora mennyiségű, kesze-kusza, jelöletlen és egymástól független kép- és hanganyagot ilyen összefüggő, letisztult és mégis komplex történetté formálni egy példátlan vágói bravúr. Az ötven éve készült felvételek most, hosszú évtizedek után egy összefüggő alkotásba olvasztva nyerték el értelmüket.

Az Apollo 11 sajátossága, hogy egy hatalmas mozivászonra, de minimum egy nagy átmérőjű tévéképernyőre kívánkozik, ugyanis hasonlóan tömény vizuális orgiát ígér, mint Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című opusza, vagy éppen a hatvanas évek amerikai, történelmi filmeposzai. A 65 mm-re forgatott jelenetek cizelláltságát látva többször is megkérdőjelezzük magunkban, hogy valóban archív felvételeket látunk-e, s nem pedig inkább egy retró hatású, hollywoodi blockbuster döbbenetes filmkockáit.

A celluloidra való forgatás ráadásul egy különös drámaiságot kölcsönöz még az olyan, egyébként triviálisnak ható mozzanatoknak is, mint amikor a három asztronauta, Neil Armstrong, Michael Collins és Edwin ‘Buzz’ Aldrin a felbocsátást megelőző órákban a szkafanderjeiket veszik fel. Az Armstrong arcára kiülő tompaság, a távolba révedő, üveges tekintet egyszerre beszédes és titokzatos.

Nem tudjuk biztosan, de sejthető, milyen zsibbasztó nyomás nehezedhet rá egy ilyen történelmi jelentőségű küldetés kulcsfigurájaként.

Legalább ennyire tökéletesen eltalált, ránk gyakorolt hatásában azonban teljesen más érzelmeket kiváltó jelenet az, amikor az űrhajó felbocsátására összeverődött, civil tömeg konvojai közt pásztázik a kamera. A hajnali fény első napsugaraival ébredő emberek ásítozása, álmos tekintete és reggeli rutinjuk éles kontrasztot képez a Holdra szállást megcélzó küldetés epikus mivoltával. Mégis ez a két ellenpólus, a hétköznapi és a rendkívüli, tökéletes egyensúlyi állapotot teremt, mivel szimultán módon mutatja be a nagybetűs történelem és az arra rácsodálkozó átlagemberek közti relációt.

A magával ragadó vizualitás azonban csak a jégyhegy csúcsa, hiszen a készítők ezerféle hibát követhettek volna el a talált filmanyag összefésülésekor. Millerék viszont maximális tisztelettel és odafigyeléssel adóztak a rájuk bízott örökség előtt, és olyan koncepciót dolgoztak ki, mely méltó módon prezentálja Armstrongék misszóját.

A több mint nyolc napig tartó küldetés négy főbb eseményére (a felbocsátást megelőző előkészületekre, a felbocsátásra, a Holdra szállásra és a földi légkörbe való visszaérkezésre) koncentrál a film. A fokozott autentikusság jegyében kizárólag archív felvételekből dolgozik, azonban

a cselekményszervezés menete, a narratív dinamika már a kortárs nézőközönség igényeihez lett igazítva.

A megannyi dokumentumfilmet meghatározó statikus történetmesélés helyett egy, a játékfilmekre jellemző, szuggesztív előadásmódot, a történésekbe való teljes belehelyezkedést tapasztalhatunk. Nincsenek beszélő fejek és elidegenítő beállítások, a képek és az események úgy lettek egymásba fűzve/megkomponálva, hogy azok tökéletesen kiszolgálják a nézők illúzióélményét.

Ezt az illúziót tovább erősíti a sajátos nézőpontválasztás, pontosabban annak hiánya, hiszen nincs egy konkrét szemszög (tudományos, emberi stb), melyből vizsgálnánk az eseményeket. Az archív felvéteken hallható tudósításokat leszámítva ezúttal egy mindent látó, bölcs narrátor sem segíti az értelmezésünket. Ehelyett

az események úgy vannak összemontírozva, mintha egy játékfilmet látnánk.

Dokumentum- és fikciós film keveredése korántsem számít új jelenségnek, hiszen például rengeteg természetfilm is ezt a metódust követi. Azonban jelen alkotás történetvezetése, dramatugiája minden eddiginél közelebb áll a játékfilmes logikához, ez pedig egy szokatlanul izgalmas és sodró lendületű narratívát eredményez.

Még hosszasan lehetne sorolni a film érdemeit, de talán az ennyiből is tisztán látszik, hogy az alkotók mindent megtettek annak érdekében, hogy méltó módon idézzék fel az első sikeres Holdra szállás történéseit. Ha rajtam múlna, simán a közép-, vagy akár az általános iskolai tananyag részévé tenném az Apollo 11-et, mivel mindenki számára befogadható módon, izgalmasan, mégis informatívan dolgozza fel az emberiség történetének egyik legnagyobb eredményét.

Énekes Gábor

Énekes Gábor

Énekes Gábor a Filmtekercs gyakornoki programjában vesz részt. Ha te is jelentkeznél, kattints ide!

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..