Kritika

Karton Anglia a balti mocsárban – Nyár

Nem mondom, hogy fejest ugrok Kirill Szerebrennyikov fél-musicalje, a Nyár (Leto) után a leningrádi undergroundba, de a film végére már nem másztam falra tőle, ha felcsendült egy orosz punkrock sláger, ami azért megsüvegelendő teljesítmény!

A Mártírokat is jegyző Kirill Szerebrennyikov még a markánsan politizáló kelet-európai alkotók egyre szűkülő sorát erősíti, de a A szelíd teremtést jegyző Szergej Loznyicával és a Szeretet  nélkül és a Leviatán direktorával, Andrej Zvjagincevvel ellentétben a kormánykritikus művészt már házi őrizetbe helyezték sikkasztás vádjával. Az orosz sztárrendező amnesztiáját követelő petíciót többek között Cate Blanchett is aláírta a putyini Oroszországban egyre erősödő cenzúra elleni harc jegyében. A gyanús körülmények között elítélt Szerebrennyikov elnémítása azonban nem sikerült! Legújabb filmje a versenyprogram részeként debütált Cannes-ban: a ’80-as évek szovjet underground punk zenészeinek története egy óda az elnyomó rezsimmel bátran farkasszemet néző művészek szabad önkifejezéséhez, amihez nem is lehetne hitelesebb hangot találni Szerebrennyikovnál.

A Nyár a ’80-as évek Leningrádjában játszódik, ahol a párt vigyázó szeme előtt ugyan, de kibontakozóban van egy szovjet punk hullám. A nagy nyugati idolokat, Iggy Popot, a T-Rexet, Bowie-t bálványozó, füvező, lázadó zenészek a maguk korlátozott eszközeivel próbálják képviselni a kritikus, szabad fiatalságot a kommunista diktatúra utolsó évtizedében. A fekete-fehér képekben vászonra vitt zenés film laza szállal kötődik a tragikusan rövid életű zenész-dalszövegíró Viktor Tsoihoz. A nagyhatású szovjet művész életét azonban számos fikciós elemmel egészíti ki a film, így még véletlenül sem csap át konzervatív életrajzi filmbe.

A film nem A-ból B-be kívánja átvezetni a publikumot, ahogy azt A nyughatatlanhoz vagy a Straight Outta Comptonhoz hasonló konzervatív biopicek esetében tapasztaltuk, a Nyár nem egy zenész sikerhez vezető útjáról vagy bukásáról szól.

Szerebrennyikov műve ebben az értelemben sokkal inkább hasonlít egy Richard Linklater-filmhez.

A Nyár nem egy zenészről akar mesélni nekünk, sokkal inkább azt az érzést szeretné átadni, milyen megélni a tomboló fiatalságot a kelet-európai periférián, hogy lehet maradéktalanul megtapasztalni a szabadságot, annak minden ízében egy autoriter közegben? A film ennek a két egymással homlokegyenest szemben álló erőnek a bizarr szimbiózisát tárja elénk.

A punk hullámra felkapaszkodó szovjet rockzenészek egy államilag megszervezett ideológia kompatibilis klubban léphetnek fel, ahol a közönség egyenletesen rendezett sorokban ülve „tombolhatta végig” a koncerteket. Ez a fajta fojtogató kötöttség végig érezteti hatását a filmben. A fakó, színtelen képekben vászonra festett jelenetek, melyeket már sokszor átéltünk amerikai zenés filmekben, ahol a hősök önfeledten buliznak, meztelenül belerohannak a tengerbe sörrel a kézben, spanglival szájban, a Nyárban nagyon mívesnek, erőltetettnek hatnak.

A film szereplői úgy viselkednek, mint a gyerekek, akik a szüleik ruháit próbálgatják a tükör előtt.

Folyamatosan belengi a film atmoszféráját valami mardosó hiányérzet, ami végső soron a történet legfőbb tragikuma. A történet különc hősei sosem tudják maradéktalanul megélni a bennük rejlő potenciált, amit talán, ha kicsit nyugatabbra születtek volna, kiereszthetnének a nagyvilágra.

Erre a belső veszteségre erősít rá a film monokróm képi világa is, amit csak a film narratív vázába ügyesen beillesztett groteszk musicalbetétek törnek meg színekkel, de csak ahogy a Sin Cityben, a kép bizonyos hangsúlyos részletei öltöznek színesbe. A film musical betétjeiben a képkockára karcolt dalszövegek és gyerekes rajzok kanyarognak a szereplők körül, mialatt valamilyen amerikai klasszikust énekelnek harsány orosz akcentussal, de sokszor a Dühöngő bikához hasonló archív, super 8-as home videókat idéző jelenetekben is látunk halvány színeket.

A Nyár azonban nem kíméli a nézőit az orosz punk betétektől sem! A Llewyn Davis világához hasonlóan nemcsak fél percig csendül fel egy-egy korhű sláger, hanem a rendező enged komplett dalokat, a maguk két-három perces hosszával végigfutni. Ez nyilván sokaknak elrettentő lehet, de a film több mint kétórás játékideje alatt hozzászoktatja az avatatlan füleket az oroszajkú énekhanghoz.

El lehet viselni, ha megkedvelni nehéz is.

Szerebrennyikov rendszerkritikus zenés filmje ugyan itt-ott megbotlik a karakterépítés terén, és a sztori utolsó harmadában a rendező több befejezést vonultat fel, mint A király visszatér, mégis üdítően szokatlan moziélményt kínál a szovjet Sing Street.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..