Erős túlzás volna, hogy minden hétre jut egy újabb Stephen King-adaptációról szóló hír, de tény, hogy a kultikus író rajongóit nem hagyja magára Hollywood. Most éppen a Kedvencek temetőjét porolta le.
A legutóbbi két, nagyvásznon bemutatott King-történet, az Az és A Setét Torony a tekintélyes számú listának két, egymástól tetemes távolságra elhelyezkedő pólusa. A hét lúzer kölyök és a halált hozó Pennywise vérfagyasztó, mégis szeretnivaló párbaja a toplistákba repítette az Azt. Ellenben A Setét Torony lelketlen tipikussága messze alulmúlta az elvárásokat, és az igazán egyedi regényfolyamot egy fantáziátlan tucat-fantáziafilmmé degradálta.
Egy könyv képi megjelenítése persze eleve nem egyszerű mutatvány, hiszen az olvasók kielégítése az egyik legfontosabb feladatuk a filmeseknek. Ha ráadásul mindez egy világhírű bestseller-író többmilliós rajongótáborát érintő projekt, aminek nem mellesleg már van egy viszonylag sikeres feldolgozásra, akkor az adaptáló jobban teszi, ha felkészül a verbális meghurcoltatásra is. A Kedvencek temetőjével a Tiszta tekintet rendezőpárosa, Kevin Kölsch és Dennis Widmyer már-már lehetetlen küldetésre vállalkoztak.
Louise (Jason Clarke) és Rachel Creed (Amy Seimetz) két gyermekükkel a bostoni nyüzsgést maguk mögött hagyva próbálnak új életet kezdeni Ludlow kicsiny városában. Sorvezetőjük az ismeretlen erdőségben szomszédjuk, Jud (John Lithgow), aki beavatja őket a telkük határán elterülő kisállattemető történetébe. Az idős férfi egyre közelebb kerül a családhoz, kiváltképp Ellie-hez (Jeté Laurence), így, miután a kislány cicáját elüti egy kamion, a kézenfekvő megoldás, a Kedvencek temetője helyett a telekhatáron túl, a vészjósló hegytetőn kísértetiesen terpeszkedő, egykori indián temetkezési helyet javasolja Louise-nak. Az őrület akkor kezdődik, amikor Church visszatér halottaiból. Csakhogy már nem ugyanolyan.
A Kedvencek temetőjéről írva elkerülhetetlen az összehasonlítás a mára klasszikussá érett, Mary Lambert-féle feldolgozással. Azonban hiba lenne ízekre szedni a duót, hiszen amennyire hasonlóak, annyira el is térnek egymástól. Teljesen más kor szellemét vizualizálják, és a különbség már a látványvilágból is szembeötlő. Az 1989-es film tónusa világos, egyszerű, hétköznapi, míg az ideit javarészt a sötétség uralja, a kezelhetetlen, baljós árnyak. Egészen másképp merítenek az alapműből, Kölschék kifejezetten kerülnek bizonyos mellékszálakat, amivel több időt engednek a cselekmény fősodrának.
Noha a Kedvencek temetője nemcsak az első filmtől, hanem az alapműtől is rengeteg alkalommal eltér – amitől az elvakult King-rajongók fintoroghatnak – a cél mégis szentesíti az eszközt.
A cél pedig a hangsúly megfelelő elhelyezése, az Állattemető eszméjéhez hűen. Creedék haláltusája majd’ 40 év távlatából is az elmúlás feldolgozhatatlanságáról, a gyász leküzdhetetlenségéről mesél, ami most a remek színészi alakítások és a szorongató atmoszféra miatt még jobban fáj. Clarke (Terminator: Genysis) kétségbeesett könnycseppjei, Seimetz (Feltörő színek) bűntudata az elhunyt nővére felé és Lithgow (Csillagok között) rossz tanácsai miatt keletkezett lelkiismeret-furdalása mintha valóban a sajátjaik volnának. Ezek az emberek a saját hibájuk miatt szenvednek, a maguk kreálta helyzet szorongatja őket. Éppúgy, ahogy a nézőt az atmoszféra. A ködös temetőbe szektaként masírozó állatmaszkos gyerekek, vagy a testének csavarodását tétlenül végignéző Rachel látványa egyaránt méltók a King-örökségre.
Az esetek döntő többségében sajnos mégis inkább az egyszerűbb megoldás mellett döntöttek a készítők. Az agyonhasznált horror-klisévé avanzsált jump scare-eket nem voltak hajlandóak feláldozni, és bár akadnak ötletes darabok, egy ilyen mélységű és félelemforrásban gazdag történetet nem volna szabad eltékozolni kiszámítható trükkökkel.
Matt Greenberg (A hetedik fiú) és Jeff Buhler (A csodagyerek) forgatókönyvírók azonban meglépték azt, amire senki sem számított. Egy olyan csavart eszközölt a klasszikus történet leglényegesebb pillanatában, ami egy plusz jelentéstöbblettel vértezte fel, az eddigieknél is komolyabb kérdéseket felvetve egy meglepő logikai rendszerbe helyezte. A Kedvencek temetője akkor rúgott először kapufát, amikor e csavar köré építették a film előzetesét, ezzel sokakat megfosztva a sokkoló élménytől. Másodszor pedig akkor, amikor az erős felütés után a felmerülő kérdésekkel csak elvétve foglalkozva rohamtempóra kapcsolt, a játékidő utolsó harmadát vérgőzös bosszúhadjárattá redukálta.
Ennek ellenére az elpuskázott helyzetek nem elegendőek ahhoz, hogy porba tiporják a Kedvencek temetője erényeit; a kiváló színészeket, a hátborzongató hangulatot és az innovatív alkotói hozzáállást. Kölschék elhantolták Lambert filmjét az indiántemetőben, ami visszatért. Csak nem ugyanúgy.
