Kritika

Beépített vénség – Kedves kém

Az Oscar-jelölt chilei dokumentumfilm, a Kedves kém botcsinálta magánnyomozójából inkább magány-nyomozó válik az idősek otthona falai között.

A dokumentumfilm trükkös műfaj, hiszen sokszor úgy tűnik, mintha már az izgalmas és egyedi téma megtalálása, felkarolása elég lenne a sikerhez. De vajon egy meghökkentő, provokatív, ismeretlen vagy éppen szörnyű élethelyzet, jelenség bemutatása önmagában képes elvinni a hátán a művet? Nem feltétlenül: rengeteg dokumentumfilm elvérzik menet közben, hiszen képtelen fogást találni a tárgyán, konfliktust vagy dramaturgiai ívet vinni az anyagba.

Kicsit a Kedves kém (The Mole Agent) is ebbe a csapdába esik az erős ígérete ellenére. Szinte high concept ötletből indul ki a chilei dokumentumfilm-rendezőnő, Maite Alberdi: egy magánnyomozó felbérel egy idős embert, hogy épüljön be egy idősek otthonába és derítse ki, hogy az ügyfele édesanyja megfelelő bánásmódban részesül-e. Természetesen hamar kiderül, hogy nincs szó bántalmazásról vagy más bűncselekményekről, így innentől kezdve a film tétje és kifutása is megváltozik.

A Kedves kém vérbeli noiros, kémfilmes kiindulópontot választ, ennek pedig vizuálisan is maximálisan alájátszik: a beszervezés, a kiképzés, a beépülés, az információgyűjtés, a kém kütyük és a jelentések egy hard boiled-filmben vagy egy James Bond-moziban is megállnák a helyüket. A főhősünk, Sergio csetlés-botlása is egyszerre aranyos és izgalmas: ugye nem buktatja le magát az első napokban? Ugye nem zajlik tényleg valami szörnyűség a falak között? Ugye nem kapják rajta rejtett kamerázás közben? És ami a legfontosabb:

ugye nem hálózzák be a szerelemre éhes nénikék?

Bár a Kedves kém dokumentumfilmként hirdeti magát, a módszerei, illetve az etikai vonatkozásai részben megkérdőjelezhetőek. Az alkotók bevallották, hogy nem a detektíviroda, hanem ők választották ki Sergiót a feladatra, azaz a férfinak nemcsak titkos ügynökös, hanem filmsztáros kvalitásai is kellett, hogy legyenek. Alberdi ravasz módon, egy jó ürüggyel azt is elintézte, hogy a stáb is követhesse a férfit az idősek otthona falai közé, így teljes természetességgel rögzíthetik Sergio küldetését és a lakók életét egyaránt. A résztvevők viszont csak utólag tudták meg, hogy nem egy egyszerű dokumentumfilm, hanem egy kémtörténet mellékszereplői, tehát amikor Sergio barátkozott, udvarolt, kérdezgetett, az nem volt teljesen önzetlen és érdekektől mentes.

Aki járt már idősek otthonában vagy bármilyen okból jobban beleásta magát egy ilyen intézmény működésébe, tudhatja, hogy a Kedves kém több ponton remekül megragadja az itteni élet esszenciáját. Egy új férfilakóra tényleg azonnal rástartolnak a „lányok”, nagyobb szerelmi drámák zajlanak itt, mint egy középiskolában, miközben a zenés mulatságok, születésnapok, közös foglalkozások egyszerre szívszorítóak, bizarrok és megmosolyogtatóak. A lakók életkorából fakadóan pedig a testi-szellemi hanyatlás és az elmúlás is mindennapos élmény, miközben a legtöbb szereplőből sugárzik az élettapasztalat, életöröm. Ahogyan a kortárs játékfilmben, úgy a dokumentumfilmben is egyre gyakrabban kapnak főszerepet idős emberek (csak két magyar példa: Szerelempatak és Nagyi projekt), ez pedig egy újabb példa arra, hogy valóban érdemes odafordulni hozzájuk.

Megmutatni, hogy nyolcvan fölött sem ér véget az élet, sőt, itt kezdődnek az igazi kalandok.

A Kedves kém azonban csak érintőlegesen, esetlegesen sző bele a történetébe ilyen elgondolkodtató pillanatokat, a fókusza nem ez. Akkor tulajdonképpen micsoda? Az ígéretes „kémfilmes” kezdés után Alberdi filmje valami mássá alakul: ugyanúgy Sergio lépteit követjük, aki azonban lassanként olyannyira beépül a lakók közé, hogy már csak a napi, hard boiled történetek narrációját idéző jelentései emlékeztetnek az eredeti funkciójára. Mivel a stábnak ebben a sajátos szituációban csak közvetett ráhatása van az eseményekre, nagyrészt Sergio interjúztató képességein és problémamegoldó készségén múlik, hogy mit hoz ki a lakókkal való találkozásából, azaz mit mutat be a film. Ez pedig tárgyszerűen nem sok.

Bűntény híján a Kedves kém szívhez szóló vagy furcsa miniportrék sorozata, ám egyik sincs annyira alaposan kiszínezve, hogy erősen hasson – köztük a főhősé sem. Sergio finom, udvarias, barátságos, mégsem tolakodó úriember, aki életkorát meghazudtolóan energikus, diákosan vékony és fürge. Könnyen kapcsolatot teremt a bent lakó bogaras hölgyekkel, ám ennél nagyobb „akció” nincs a Kedves kémben, a szükségszerű drámák is láthatatlanul olvadnak bele a film szövetébe. Így a feszes kezdés után a Kedves kém fókusztalan „feel good” filmmé válik, szétesik –

gyakorlatilag csak a bájos karakterek tartják fenn az érdeklődést.

Szintén a film súlya ellen dolgozik, hogy a látottak értelmezése (amit Sergio hangsúlyosan ki is mond) nincs eléggé kibontva. A magánnyomozó fontos dolgokra ébred rá, amikor rámutat, hogy nem a rossz bánásmód miatt szomorkodnak az otthon lakói, de ezt – főleg a „célszemély” vonatkozásában – mégsem viszi el a falig a film. A férfi felteszi a kérdést, hogy valójában miért volt szükség a titkos ügynökösdire, miért nem személyesen győződött meg az őt felbérlő néni lánya, hogy jól bánnak az anyjával, a válasszal vagy a probléma kiélezésével azonban adósak maradnak az alkotók.

Így a Sundance-ben bemutatkozó, Oscar-jelölésig jutó dokumentumfilm inkább egy zseniálisan abszurd ötlet közepesen izgalmas, céltudatos és hatásos megvalósításaként összegezhető: a Kedves kém inkább kedves, mint kémes, a legkevésbé pedig súlyos, de talán nem is kell minden dokumentumfilmnek a földbe döngölnie a nézőjét.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés