Kritika

Ilyen nagy dolog a szabadság? – Kék Pelikan

Kek_Pelikan_1

17 évet kellett várni rá, megérte: Csáki László animációs dokumentumfilmje, a vonatjegy-hamisítási ügyet szabadságszimfóniává duzzasztó Kék Pelikan begördült a mozikba, érdemes rá venni egy (nem hamis) mozijegyet.

Ritkán lehetünk szemtanúi annak, hogy kultfilm születik. Már csak azért is, mert szándékosan kultfilmet készíteni nem lehet – annak mindig kínos erőlködés a vége. A Kék Pelikan viszont már a készítése közben azzá vált. Legelszántabb drukkerei hosszú évek óta várnak rá, hogy Csáki László 2006-ban megfogant tervéből film legyen. És most itt van, másfél évtized után a miénk – a miénk olyan értelemben is, hogy ez a film tényleg nekünk készült. Elsősorban a magyaroknak, akik átélték a ’90-es éveket – de az első visszajelzések alapján térben és időben is eltávolodhatunk ettől a zárványtól. A Kék Pelikan mindenkit megszólít, aki szereti a kalandozás izgalmát, a hétköznapi hősöknek szurkol és mond neki valamit az a szó, hogy szabadság.

Animációs dokumentumfilm, ijesztő szókapcsolat, amely ugyan technikailag leírja a Kék Pelikant, de arról nem beszél, hogy mennyire szuper laza, minden pillanatában szórakoztató kavalkád ez a film. Az animációs filmről még mindig sokan a gyerekfilmre asszociálnak, pedig a Kék Pelikan felnőtteknek szól; a dokumentumfilmekről pedig a beszélő fejes, száraz traktátusokra, holott a Kék Pelikanban szűnni nem akaró akciót, rengeteg humort és vizuális orgiát találunk. Csáki László ráadásul élőszereplős betéteket is kevert az animált jelenetek közé, így a Kék Pelikan folyamatosan bombázza az érzékszerveinket: miközben a ’90-es évek legjellemzőbb slágerei szólnak, elárasztanak a korszak rajzolt és filmre vett tárgyai és mintha még éreznénk is az orrunkban a Domestos csípős szagát.

A Kék Pelikan a rendszerváltás környékén indult vonatjegy-hamisítási lázról szól,

mely során néhány utazni vágyó fiatal rájött, hogy a kék Pelikan indigóval írt nemzetközi vonatjegyeket ki lehet mosni és át lehet írni, ezért egy Szob-Štúrovo jegy áráért Európa bármely pontjára eljuthatunk. Mint a legtöbb zseniális ötlet, ez is végtelenül egyszerű volt. Csáki László három főszereplőt választott a filmjéhez, akik előbb csak a maguk számára, majd másoknak is gyártották a hamis jegyeket, hogy kiélvezzék a frissen jött szabadságot, mellettük pedig az ügy más résztvevői, sőt, egy nyomozó és a MÁV képviselői is megszólalnak. Animált formában.

A rendező ugyanis hosszú interjúkat rögzített az érintettekkel, ezeket vágta be a filmbe, máskor pedig színészek szólaltatják meg a figurákat. A forgatókönyv tehát minden ízében személyes élményeken alapul, ezért érződik végtelenül őszintének és hitelesnek. Bár időnként önismétlőnek hathatnak a visszaemlékezések, a hasonló vélemények és emlékek erősítik is egymást. Ettől lesz a Kék Pelikan félmúltunk tökéletes lenyomata, a magyar ’90-es évek definitív leírása, a hiányzó láncszem Moszkva tér lehetősége és a Valami Amerika realitása között.

Kek Pelikan_2

Az Inkubátor Programban készült Kék Pelikan egyszerre három jó barát története és társadalmi körkép, egy személyes kaland és egy generációs élmény dokumentálása. Egy egyre nagyobbra duzzadó stikli leleplezése és a fiatalság kimaxolásának diadala. Szól a vonatozás megrészegítő hatásáról, a szabadság kergetéséről és a hatóságokkal szembeni punk ellenállásról. Az első egészestés filmjét készítő Csáki folyamatosan vezeti be az újabb szereplőket és szempontokat, ügyesen szövi bele az újabb szálakat, nem várt fordulatokat a vadul kavargó egyvelegbe: főhőseink előbb megtartanák maguknak a jegyhamisítás trükkjét, majd inkább elterjesztik azt. Gyanút fog a MÁV, új trükkre van szükség. A hatóságok is felfigyelnek rájuk, egyre több a lebukás. A képekből áradó, folyamatosan pumpáló nosztalgia és a pofátlan vagányság olykor elfeledteti, hogy valódi bűncselekményt látunk, de az oral history újra és újra visszaránt a földre:

nincs elkenve az sem, hogy veszélyes játékot űztek a fiatalok, amely akár nagyon csúnyán is végződhetett volna.

Az első magyar egészestés animációs dokumentumfilm a szárnyaló fantázia filmje is, amely tökéletesen kihasználja az abban rejlő lehetőséget, hogy az animáció nem a valóságot mutatja meg, hanem azt, amit annak érzünk. Felnagyít, kiemel, sűrít, elmos, átalakít. A realitás talajáról gyakran szimbolikus szintekre emelkedünk, egyszerűen dekódolható, játékos formában: ahogyan a szocializmusból átfolyunk a kapitalizmusba, ahogyan egyik határt lépjük át a másik után (konkrétan és áttételesen egyaránt), ahogyan telnek-múlnak az évek, csodálatosan mozgalmasan követi le a Kék Pelikan.

Emlékáradat, a velünk élő történelem figyelmeztető ujja és neon színkavalkád a Kék Pelikan,

de az a fajta, amelyik az elevenünkbe vág. Mert pont úgy helyezi el a tárgyakat, hogy jelentésük legyen, pont úgy idézi fel az emlékeinket, ahogyan nem szoktuk. És így olyan váratlan összefüggésekre mutat rá és messzire vezető következtetésekre jut, amelyek nemcsak a múltat, hanem a jelent és a jövőt is segítenek megérteni. Az örök lemaradást, a buheraországot, a lopás művészetét kicsiben és nagyban. A letörhetetlen lázadást, az összekacsintást és a beletörődést.

Nehéz a Kék Pelikant méltatni, mert annyira magától értetődően nagyszerű. A magyar gógyit élteti, az ügyeskedéskultúra mementója a ’90-es évek Vadkeletén, ahol – mint a filmben el is hangzik – mindenki zsizsegett, egy csomó minden nem volt rendesen szabályozva, ezért bármi megtörténhetett. Nincs pénzünk, de ötletünk annál több, ezért rajzolunk magunknak egy valóságot – mintha magáról a filmkészítésről is szólna a Kék Pelikan, akkor és most. De sokkal inkább a saját élénkebb vagy fakóbb emlékeink felhangosítása, a 2000 után születettek számára pedig a retroláz rikító darabja, amely bizony már elérte a ’90-es éveket is. Éppen emiatt inkább előny, hogy mostanáig készült a film: tökéletes időpontban jött ki, hiszen még csak ébredezik ez a vonulat. A retrovonat továbbgördült a ’80-as évekről a ’90-es évekre, mi pedig ott ülünk rajta, az ablaknál. Mert vonatozni csodálatos, még úgy is, hogy „a MÁV-hoz sok türelem kell”.

A Kék Pelikan április 4-től látható a mozikban.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com