Egy kivételes kém magát Kim Dzsongilt is átvágta: a The Spy Gone North az ő története, no és a két Korea testvérharcának izgalmas bemutatása is.
A legszebb le carréi hagyományokat követi ez a film: egy kémtörténet tele feszültséggel és izgalmasabbnál izgalmasabb helyzetekkel, ahol azonban mégis a belső meggyőződés és a morális értékrend alakítja a nagy eseményeket – az országok sorsa nem akciójelenetek során dől el, hanem töprengések és habozások közepette.
A The Spy Gone North Dél-Korea egyik legsikeresebb filmje az utóbbi évben; az ötvenmilliós országból ötmillióan látták, tehát minden tizedik ember. Népszerűségének oka nemcsak az, hogy magas színvonalú alkotás, hanem az is, hogy a két Koreát érzékenyen érintő, valós események alapján készült.
A kilencvenes évek elején Észak-Korea omladozni kezdett, mert a megszűnt Szovjetuniótól nem kapott már sem segélyt, sem piacot. A diktatúra a saját nukleáris fegyverek kifejlesztésével akart erőt mutatni. Ami persze rögtön kritikus nemzetbiztonsági kérdéssé vált a déli szomszéd számára. Hogyan győződhet meg Dél-Korea arról, rendelkezik-e már kommunista ellenfele atomfegyverrel?
Ha az a válaszod, hogy „küldjünk oda egy kapzsi üzletembernek álcázott kémet, hátha oda tudja ravaszkodni magát a nukleáris létesítmények környékére valamilyen ürüggyel”, akkor gratulálok, mert úgy gondolkodsz, mint egy poszt-hidegháborús, koreai kémfőnök. A kiválasztott, Park Chae-seo (filmbeli nevén Park Seok-young; Hwang Jung-min alakításában) azonban sikert csiholt a képtelen ötletből és minden idők egyik legsikeresebb akcióját hajtotta végre –
még magával Kim Dzsongillel is találkozott és őt is átverte.
És aztán valami sokkal fontosabbra bukkant a két ország viszonyában; olyasmire, amit senki sem sejtett előre.
Ebből filmet? Öröm nézni! A beszervezés Pekingben. Az életveszélyes hazugságok. Az
észak-koreai grandiózus nyomor.
Az elvtársak, akik a kapitalistáknál jobban csak egymást gyűlölik. A Párt, a Mindenható. A hamis Rolexek. Lubickolás egy távoli, izgalmas, minden percben idegfeszítő világban, ami mégsem kitaláció.
És a legjobb jelenet: a találkozás a Kedves Vezetővel, ahol – ha neki épp rossz napja van – az életedbe kerülhet, ha a szemébe mersz nézni. Vajon a szemébe mersz nézni, ha mégis muszáj?
A The Spy Gone North egyik fő erényét a remekül rendezett (és eljátszott) karakterek adják. Ha már le Carrét citáltam, hát ebben a koreai film felül is múlja őt és általában a kémfilmes zsáner hasonló vonulatát. A dél-koreai sztár Hwang Jung-min főszerepében élmény nézni azt a kettősséget, ahogy egyaránt hitelesen alakítja fedősztoriját, a naiv és kapzsi üzletembert, és ritka magányos pillanataiban a tépelődő ügynököt; bátran odaállítom Gary Oldman híres Smiley-szerepe mellé.
Lee Sung-min korántsem ekkora sztár, de az örökké a párttól függő észak-koreai középvezető mellékszerepében valósággal tündököl, ahogy a rendszerrel szembeni kétségei egyre inkább felszínre kerülnek.
Számunkra, európaiak számára további erény a távolinak és érdekesnek számító kulturális közeg, a maga ceremóniáival és vizuális izgalmaival.
A The Spy… hátránya, hogy csöppet sem innovatív. Az alapsztorit kiszámítható lépésekben szállítja: toborzás, fedősztori kialakítása, beépülés, siker, konfliktus, győzelem, meghasonlás. De a minőségi kidolgozás feledteti a sablonokat.
Ennek a filmnek drukkolni lehet; izgulni rajta. Olvasni aztán egy kicsit a valódi Park Chae-seóról, akit Dél-Koreában rettenetesen meghurcoltak. És eltöprengeni ismét az államérdek és az egyéni morál között feszülő, olykor feloldhatatlan ellentétről. Ez utóbbi adja oly sok remek kémfilm legmélyebb alapját; ezúttal, a két Korea egymásnak feszülésében is ez a dilemma válik a legemlékezetesebbé.
