Kritika

Képzeld el, hogy találkoztunk – All of Us Strangers

Egy szeretetéhes, zaklatott, magányos lélek intim portréja rajzolódik ki Andrew Haigh talányos lélektani drámájából. Az All of Us Strangers azt üzeni a nézőknek, hogy a feldolgozatlan traumák és az elnyomott érzések egyszer úgyis utat törnek maguknak.

Mennyi ideig tudjuk elnyomni a gyászt és fenntartani a látszatot, hogy minden rendben? Hogyan hat ránk egy elfojtott érzés vagy titok és milyen hatása lehet mindezekre az alkotói folyamatnak?

A forgatókönyvíró Adam (Andrew Scott) egy kelet-londoni toronyházban él. Új anyagon dolgozik, amihez visszanyúl gyerekkori emlékeihez, beleértve nagy traumáját, szülei elvesztését. Ez a folyamat elindít benne valamit, a régi emlékekkel és a trauma felszínre kerülésével elveszti a kapcsolatot a valósággal.

Kezdetét veszi egy utazás jelene, múltja és képzelete között.

Andrew Haigh főhőse a magányos és elidegenedett modern ember megtestesítője, aki hosszú évek fájdalmával kell, hogy megküzdjön. A film egyik történetszálán Adam visszatér a családi házba, édesanyja és édesapja (Claire Foy és Jamie Bell) otthonába, London külvárosába, Sanderstead-be, ahol ott találja őket úgy, ahogyan emlékszik rájuk. Adam ezután többször visszatér hozzájuk, látogatásainak célja ugyanakkor nem csak a kapcsolódás, kikívánkozik belőle egy beteljesületlen vallomás, a férfi coming out-ja is. Haigh finoman nyúl hozzá Taichi Yamada 1987-es, Idegenek című regényének izgalmas alaphelyzetéhez, miközben saját nyelvezetére formálja az alapul szolgáló művet.

Az All of Us Strangers álomszerű szövetében nemcsak a fantázia és a valóság határai mosódnak el, hanem a különböző korok idősíkjai is.

A szülők ’80-as évekbeli énjével találkozunk a családi házban, ahol megállt az idő, a kettős szerepben feltűnő Adam pedig egyszerre jelenik meg felnőttként és gyerekként. Ugyan felnőtt testben bújik elő szüleinek és mesél jelenlegi életéről, éjszaka viszont, amikor nem tud aludni, kisgyerekként menekül be az ágyba közéjük. A szülőkkel való találkozások tele vannak érzelmes jelenetekkel, a történetszál dinamikája azonban helyenként kiszámíthatóvá válik, így a titokzatosság is eltűnik.

A történet másik szála egy románc köré szerveződik Adam és szomszédja, Harry (Paul Mescal) között. Egy bensőséges, érzelmekkel teli, mély viszony fejlődik ki a traumákkal teli, kísérteties sztoriban.  A két magányos férfi sok mindenben hasonlít egymásra, például abban, hogy hosszú idő után találnak társra.

Nemcsak szeretők, hanem lelki társak is: Harry biztos pont Adam életében, aki megerősíti a férfit saját magában.

Kapcsolatuk hiába látszik valóságosnak, Harry létezése – ahogyan a szülőké is – egy ponton megkérdőjeleződik. Karaktere sok mindent képviselhet Adam mellett: lehet a főhős racionális fele, aki kirántja a valóságba a kellő pillanatban, ugyanakkor lehet vágyálom is férfiképként és a kapcsolat szimbólumaként. Adam kiüresedett élete és zaklatott belső világa partnerének, Harry-nek és a szüleinek köszönhetően hirtelen megtelik vágyakkal és szeretettel.

Így a lélektani film mellett párhuzamosan látunk kibontakozni egy családi- és egy romantikus drámát is.

Ezt a sokféleséget tükrözi a képi világ is. A jelenre jellemzőbbek a hideg színek, a kiüresedett környezet (Adam jelenlegi otthonában például) és az éteri zene. Ennek ellenpontja a szülői ház, amit inkább a meleg színek, illetve a nosztalgia érzése jellemeznek. A gyerekkori ház azért is érdekes, mert a brit író-rendező saját gyermekkori otthonában forgatta le ezeket a jeleneteket.

Kegyetlen szembenézés a valósággal a film lezárása, amely nem tartogat feloldást, sokkal inkább rámutat Adam állapotának súlyosságára. Értelmezhető beteljesületlen szerelmi sztoriként, egy megrogyott elme segélykiáltásaként, illetve egy transzcendens szerelmi történetként is.

Hasonló elbeszélésmódot alkalmaz főhőse belső világának ábrázolására Maggie Gyllenhaal Az elveszett lány című filmjében, amelyben egy tengerparti nyaralás vesz sötét fordulatot, amikor is Ledát (Olivia Colman) zavaros múltja kísérteni kezdi, miután a strandon szemtanúja lesz egy kislány eltűnésének. Végül ő találja meg a gyereket, a fiatal édesanya kétségbeesése azonban mélységesen felkavarja. Ha

az All of Us Strangers a gyermeki nézőpontból mesél a szülők elvesztéséről,

akkor ez a film szülői oldalról közelíti meg a témát azzal a csavarral, hogy ebben az esetben Leda lelkifurdalással küzd, amiért anyaként évekre magára hagyta családját.

Szintén egy bensőséges, mégis rejtélyekkel teli szülő-gyerek kapcsolatot mesél el emléktöredékekből összerakva Charlotte Wells Volt egyszer egy nyárja. A film egy melankolikus, egyszerre boldog, mégis feszültségekkel és belső konfliktusokkal teli szövet, amelyben az édesapa (Paul Mescal) terhelt, mentális kihívásokkal teli életét lánya visszatekintésén keresztül ismerjük meg. Ahogyan Maggie Gyllenhaal filmje esetében, úgy itt is a szülők szorulnak segítségre.

Ráadásul nem kell sokáig kutakodni Haigh munkásságában sem ahhoz, hogy hasonló témákat találjunk.

Első nagyjátékfilmje, a Hétvége szintén két meleg férfiről szól, akik kapcsolata egyéjszakás kalandnak indul, ám hamar sokkal többé fejlődik. A filmben helyet kap a fiatal férfiak és a szülők viszonya is.

Haigh új filmjében előszeretettel játszik az idősíkokkal és a fantáziával. Ez szimbolikusan megjelenik 45 év című filmjében is, melynek hőseit egy váratlan, felkavaró hír visszarepíti a múltba. Amíg a férjet az emlékei rohamozzák meg egy eltemetett kapcsolatról, a feleség a fantáziájában merül el. Az érzékeny történet hasonlóan a gyász, a felejtés, a megbocsátás és a szeretet témáját járja körül.

Az utóbbi évekre jellemző, hogy sok lélektani film készül,

amelyek a szülő-gyerek viszonyt, vagy szerelmesek kapcsolatát állítják középpontba, illetve tematikájukban vagy éppen elbeszélésmódjukban megjelenítik karaktereik belső vívódását. Andrew Haigh filmje fontos témát emel be ebbe a trendbe főhőse melegségével, illetve azzal, hogy a 80-as évekbeli szülői házba repíti vissza a férfit, aki úgy érzi, a továbblépéshez szüksége van arra, hogy szülei elfogadják.  

Andrew Scott és Paul Mescal nagyon jól kiegészítik egymást, karaktereik érzékeny, egymás rezdüléseit ismerő párost alkotnak. Korábbi munkáikban is láthattuk őket hasonló szerepekben: Andrew Scott például a szülei által elutasított meleg karaktert játszik a Pride című filmben, Mescal pedig a Normális emberekben is elmerül egy nagyon intim kapcsolatban.

Különös egyveleg az All of Us Strangers, amelyben szerelem és idilli családi pillanatok kavarognak,

a lassan hömpölygő sztori azonban boldog fantázia helyett rémálommá válik. Egy kétségbeesett ember belső világának letükrözése, folyamatos játék a fantázia és a valóság határainak feszegetésével. Felkavaró utazás, ami magával ragad, témaválasztásával pedig fontos kérdéseket feszeget, ugyanakkor lidérces világából a misztikum kimarad.

Kalmár Lalita

Kalmár Lalita az ELTE bölcsészkarán végzett filmszakon, majd később filmírást tanult a METU művészeti karának mesterszakán. Írt kisjátékfilmet, sorozatot, dolgozott színészekkel filmben és színházban egyaránt, a filmkészítés gyakorlatába is belelátott. Szakdolgozatában a bollywoodi film műfaji sokszínűségét vizsgálta, emellett nagy rajongója a szerzői filmnek, illetve a szerzői életutak feltérképezésének.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com