Kritika

Keretbe foglalva – Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal

Némileg jelképes, már-már gesztusértékű, hogy Zsigmond Vilmos utolsó filmjében a kamera másik oldalán áll. Ha előre meg lehetne rendezni életművet, valószínűleg így kívánná mindenki: mélységek és magasságok, kortársak széles elismerése, Hollywood látványvilágának masszív megújítása. Egy tinédzser fiú Szegedről, róla szól ez a dokumentumfilm.

Valószínűleg minden azzal a Dulovits Jenő albummal kezdődött, amiben a képek fényei már-már a szakralitást határolják, és ami elindította Zsigmond Vilmost is a fénnyel való foglalkozás útján. Igen, talán ez a megfelelő szó, hiszen ahogy a filmben gyakran előforduló közönségtalálkozón is elhangzik a mester szájából: a filmet eredetileg színek és hangok nélkül, fény és árnyék illetve mozgás játékára találták ki. Ebből kihozni a maximumot esszenciális művészet. Nem a színek teljes hiányáról van szó (maga Zsigmond Vilmos is színes filmeket készített), hanem arról a pluszról, amit a fény, esetleg annak hiánya, illetve a megfelelő megvilágítás adhat. Azok a lágy élek, amit csak egy európai tudott meghonosítani Hollywoodban, ezzel megváltoztatni ezt a képi művészetet a ’70-es évek tengerentúlján. Mintha ez lenne az ő sorsa.

1956-ban indult ez a sors, amikor egy pillanatra megnyílt a határ, és egy szempillantás alatt az új világban találta magát. Érzékletesek a történetek az ötvenes évek színművészeti élményeiről, titokban nézett Chaplin filmről vagy arról, hogyan rögzítettek mindent kamerára a forradalom alatt. Tegnap még inkább amerikainak érezte magát – mondja a Gellért fürdőben –, ez egy befogadó nép. A Gellérthegy tetején, a szemkápráztató budapesti panorámában már inkább magyarnak.

Snitt, majd jönnek az első amerikai emlékek. Az ismeretlen magyar ma már vállalhatatlan filmjei és a névválasztás: legalább az egyik neve legyen kiejthető. Ennek köszönhetően a korai zsengék William Zsigmondként jöttek ki a laborból. Innen nézve ez már szerencse.

talalkozasokzsigmondvilmossal

Az igazán fontos része a filmnek viszont inkább a ma már ismert (egyre ismertebb) operatőr filmjeinek alapos kivesézése. William Zsigmondból Zsigmond Vilmos lesz, és a kortársak segítségével a film is érzékelteti, hogy az 1971-es McCabe és Mrs. Miller jelentett komolyabb áttörést. Robert Altman „északi westernje” már teret adott a fényekkel játszó operatőrzseni kibontakozásának. Nem véletlen, hogy az 1970-es éveket elemzi a leginkább Pierre Filmon rendező. Ahogy haladunk előre a dokumentumfilmben, úgy jönnek az újabb és újabb trükkök és titkok a Gyilkos túráról, ami ebben a formában ma nem készülhetne el, a Sugarlandi hajtóvadászatról a bájosan fiatal Goldie Hawnnal, arról, hogy hogyan mondott le az évtized legnagyobb dobásáról, A cápáról, hogy aztán 1977-ben megkapja az Oscart a Harmadik típusú találkozásokkal. Érdekes módon ez volt az első jelölése, és hiába jelölték még háromszor [A szarvasvadász (1978), A folyó (1984), Fekete Dália (2006)], újból egyszer sem kapta meg.

A film ezen – szakmabeliek és érdeklődők leginkább kedvelt – szakaszában azonban nem a díjak halmozása a legfontosabb kérdés (magáról az Oscar gáláról szinte semmit nem tudunk meg, a szobor is csak egy pillanatra kerül a képbe), hanem a többi operatőr méltatása. Vittorio Storaro, Darius Khondji, Bruno Delbonnel, Caleb Deschanel – európai és amerikai filmek egy másik operatőrgenerációja – mondja el, mitől más a mozi ma, Zsigmond Vilmos után.

Hiszen utána vagyunk már, és filmje készítésekor Pierre Filmon ezt még csak nem is tudhatta. A francia rendező eredetileg egy játékfilm forgatására kereste meg Zsigmond Vilmost, a sok beszélgetés azonban megváltoztatta a tervet. Mozi készült a moziban. Keretbe helyezték a történetet átvitt értelemben és szóról szóra értve is. Az operatőr legfontosabb feladata keretbe helyezni a valóságot, megadni azt a koordinátarendszert, amit kiemelünk a valóságból, megtéve a film legfőbb anyagának. Ebben volt a legnagyobb partner mindig a képek mestere. Ahogy ezt filmre veszik, és bemutatják, már nem élhette meg. A Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal főszereplőjének januári halála után a Cannes-i Filmfesztiválon mutathatta meg magát.

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, felelős szerkesztő. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés