Kritika

Korai másolat – Késő harag

Antonio de la Torre a Késő harag (Tarde para la ira) című filmben

Raúl Arévalo vérbeli bosszúfilmet akart letenni az asztalra debütálásként, ami részben sikerült is. A Késő harag azonban sokkal inkább tűnik az amerikai Blue Ruin koppintásának, mint eredeti spanyol alkotásnak.

A „bevált recepten ne változtass” jó tanács optimális esetben nem jelenthetné azt, hogy egy az egyben másold le valamelyik sikeres elődödet. És noha négy évvel ezelőtt a Blue Ruin hatalmasat formált a bosszúfilm műfaján a hétköznapi kisember lelki síkjára helyezve a történet súlyát, azért még korai az előtte való tisztelgés egy, csak elvileg teljesen eredeti filmmel.

Pedig a Késő harag valami nagyon hasonlót tesz, mint Jeremy Saulnier filmje: felvillant egy jelenetnyi bűncselekményt, majd ugrik egy évtizedet, és lassan, komótosan elkezd bemutatni néhány szereplőt, akik valamilyen módon kötődnek hozzá. Hogy ki kicsoda, és milyen szerepet játszott a múlt eseményeiben, arra csak szép lassan derül fény. Amikor már késő. Amikor már a harag megállíthatatlanul tör utat magának.

Ruth Díaz a Késő harag (Tarde para la ira) című filmben

Hiszen a két főhős sorsa ekkorra már végképp összefonódott, holott eleinte látszólag nem is állhatnának távolabb egymástól: a szótlan, sokak által ismert, mégis rejtélyes idegen, Jose (Antonio de la Torre), aki szűk egy évtized alatt beépült ugyan a Madrid peremkerületén élő közösségbe, mégis meglehetősen keveset tudnak róla az emberek; és a börtönből frissen szabadult, annak idején egy rablás miatt bekasztlizott Curro (Luis Callejo), aki alig várja, hogy visszailleszkedhessen az említett közösségbe, lehetőleg bármiféle balhé nélkül biztosítva mindent barátnőjének (Ruth Díaz) és gyermekének.

A szabadulás után hamar nyilvánvalóvá válik azonban, hogy a két férfinek van egy közös ügye. Nem véletlen ugyanis, hogy Jose pont ennek a közösségnek kereste a kegyeit szűk tíz évvel ezelőtt, nem sokkal az említett rablás után. Mondhatni, egyfajta elnyújtott terepszemle vagy türelmes behálózás volt ez csupán, melynek kimenetele – és a további események katalizátora – Curro szabadulása volt. Hogy mik az indítékai, azt se rejti véka alá a film – sőt, a kezdeti rejtélyesség után mindent megtesz, hogy minél jobban megértsük Josét.

De attól, hogy megértjük, még nem feltétlen fogunk egyetérteni vele.

Sőt, valószínűleg kétkedve fogadjuk majd, hogy bármi olyasmire képes volna, amire készül. És persze máris jön az örök kérdés, hogy vajon mennyire reális egy hétköznapi kisembert egyik pillanatról a másikra hidegvérű gyilkosként látni a történetben, aki ráadásul nem is egyszerre, hanem több lépésben csap le kiszemelt áldozataira. Persze, ha a film szövetében ez reálisnak hat, ám legyen… Csak akkor viszont dolgozhattak volna még kicsit Jose karakterén, hogy ez a kérdés fel se merülhessen.

Antonio de la Torre és Luis Callejo a Késő harag (Tarde para la ira) című filmben

Bár a Késő harag szereplőivel azonosulni egyébként is nagy, mondhatni szinte lehetetlen kihívás. Van, akiről egyszerűen nem tudunk eleget hozzá, és van, akinek a személyisége nem engedi. Vagy csak szimplán mi nem akarjuk engedni, mint ahogy anno a Blue Ruin kapcsán írtuk: „a hétköznapi kisember története. A kisemberé, akit igazságérzete gyilkosságba hajszol. A kisemberé, aki mindannyiunkban ott bujkál, ám a legtöbben nem engedjük felszínre törni.”

A Késő harag tehát tényleg olyan, mintha a Blue Ruin koppintása lenne.

Csak egy kicsit gyengébb változatban, kevésbé átgondolt alkotói koncepcióval a háttérben. Ennek ékes bizonyítéka például, hogy a film alcímekkel ellátott epizódokra van szabdalva. De hogy miért..? Különösebb szerepük nincsen, a filmhez nem adnak hozzá, így csak olyan érzést keltenek, mintha a narrációs réseket próbálták volna betömködni ezzel a megoldással.

Ha már nem találunk bosszúfilmet, amit megnézhetnénk, akkor jó választás lehet a Késő harag. Ha viszont igazán minőségi, minden tekintetben egyedi filmre vágyunk, akkor válasszunk másik – akár spanyol – alkotást, különben könnyen előfordulhat, hogy unatkozni fogunk. Pláne, ha nemrég láttuk a fentebb többször emlegetett Blue Ruint.

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés