A Pata tanya – Baromi buli egy elrontott film. Illetve kettő elrontott film. Az első felén ugyanis csak röhögni lehet (tízéves kor fölött), a másodikon csak meghatódni (tízéves kor alatt). Aki pont tízéves, annak pechje van.
Egy hete (a sajtóvetítés óta) töröm a fejem, hogy vajon miféle közönségnek szánták e filmet a gyártói? („Alkotót” nem akarok mondani, az túl erős lenne.) Kisgyerekeknek? Azok elalszanak a film első harmadán, ugyanis cselekménye nincsen, a néha tényleg fergeteges poénokat viszont csak a felnőttek értékelik. Vagy nagyobb gyerekeknek? Azok feltehetően már tudják, hogy a bikának nincs tőgye, a harapások véreznek, a halott háziállatok pedig nem sírkő alá kerülnek, hanem a sütőbe – szóval nemigen hatódnak meg az apa-bika temetésén, nem ijednek meg a vértelen harc-imitációtól, és egy pillanatra sem veszik komolyan bika létére méretes tőgyeket viselő, két lábon járó, snowboardozó főhősünket. És egyik csoportot sem nyűgözi le a műanyag hatású, szépséget és ötletet egyaránt nélkülöző animáció.
Hiába, nem jövök rá. Ez a film rejtély marad előttem. Mármint akkor, ha feltételezem, hogy a gyártói gondolkodtak is valamicskét az előállítás közben. Ha eltekintek e feltevéstől, máris érthetővé válik minden – de ne menjünk tovább.
Annál is inkább ne, mivel még a negatív reklám is reklám, és én nem akarom tovább reklámozni ezt a filmet. Azt akarom, hogy kongjanak a nézőterek az ürességtől. Hogy a kicsik inkább legózzanak, vagy főleg: nézzenek Oroszlánkirályt (a sztorit és a szereplőket úgyis onnan nyúlta ez a film). Az idősebbek meg gyúrjanak rekeszizomra inkább a Shreken. Stop, kritika vége.
(Az Oroszlánkirálynak és a Shreknek a Pata tanyával egy szövegkörnyezetben való említéséért ezúton kéretik elnézés.)