Kritika

Kevert műfaj – Warrior

Az MMA (Mixed Martial Arts) a modern világ talán leglátványosabb küzdősportja. A különböző harcművészetek egy reflektorfénybe boruló, nyolcszög alakú ketrecben egyesülnek, ahol a szembenálló felek sokkal többek puszta sportembereknél. XXI. századi gladiátorok, akik ellenfelüket szinte emberfeletti erővel vágják a földhöz éppen úgy, ahogyan ez a film taglózza le a közönségét.

 A közelmúltban két emlékezetes küzdősportfilm is született egészen hasonló struktúrával. A pankrátor és A harcos leginkább két kiemelkedő színészi játéknak köszönhette sikerét: Mickey Rourke a kiöregedett ’Kos’ szerepében, Christian Bale pedig, mint a crackfüggő Dicky Eklund alakított maradandót. Az Aronofsky-filmben találunk néhány valóban izgalmasan fényképezett küzdelmet is, David O. Russell alkotása viszont sem a cselekményben, sem a vizuális formában nem mutatott igazán eredetit. Gavin O’ Connor szakít a két rokondarab megközelítésmódjával: karakterorientáltsága nem megy a küzdősport-jelenetek ábrázolásmódjának/megjelenítésének rovására. Ha csak a számoknál maradunk, a Warrior-ban rögtön három felejthetetlen színészi alakítást találunk, a ketrecharc féktelensége és az azt megörökítő kameramunka dinamizmusa pedig egyszerűen magával ragadja a nézőt. De nemcsak a harc közös a filmekben. Az anyagi és/vagy lelki válságba került hős karaktere mindegyik alkotásban megjelenik. A Warrior-ban azonban rögtön két főhőst kapunk, így párhuzamosan játszhatják el a kissé kiöregedett, de rutinos bunyós; valamint a zabolázatlan és megállíthatatlan harcos történetét.

Brendon (Joel Edgerton) és Tommy (Tom Hardy) testvérek. Hosszú évek elteltével a SPARTA elnevezésű tornán találkoznak először. Két egészen eltérő úton jutottak el idáig, az utolsó közös állomás, valahol a régmúlt homályába vész. Az emlékeket az alkoholista, feltehetően agresszív apa, Paddy (Nick Nolte) miatt széthullott család rémképei árnyékolják be. Tommy az anyjával marad, míg Brendon a városban telepszik le, de elhidegül és elzárkózik Paddytől. Új életet kezd, családot alapít és fizika tanár lesz. Tommy a haláláig ápolja az anyját, majd szintén új családba lép, vagyis felveszi az egyenruhát – talán azért, hogy mások adjanak célt az életének. A múltról semmi konkrét nem hangzik el, csak Paddy immáron józan, és elkeseredett küzdelmét látjuk, ahogyan fiai bocsánatáért esedezik. A fivérek rideg elutasítása pedig sötét bűnöket feltételez. Brendon élete látszólag szerencsésebb, de ha nem törlesztik a hitelüket, a családi idillt hamarosan a bank számolja fel. Brendon ezért kezd el újra verekedni, motivációja, tehát nyílt – talán kicsit sablonos is –, ezzel szemben Tommy indítékai sokáig rejtve maradnak, ám annál hatásosabban kristályosodnak ki a végjátékban.

Ez a lassan hömpölygő drámai szál a színészi teljesítményeknek és a tartózkodó, kimunkált forgatókönyvnek köszönhetően tökéletes harmóniába kerül a küzdelmek lendületes, lélegzetelállító – javarészt közeli, kézikamerás – felvételeivel. A múltbéli, de máig ható lelki sérelmek a ringben fizikai valósággá válnak. Az érzelmi sebeknél pedig talán csak egy-egy ökölcsapás fájdalmasabb. A Warrior megszokott toposzokkal építi fel egy jól ismert zsáner alapjait, hogy aztán O’Connor precíz rendezése, a realista, tragikus háttér illetve a mértéktartó, de magasztos befejezés egyedülálló ötvözete az utóbbi idők legjobb „bunyós” filmjévé tegye.

Warrior – A végő menet (Warrior)
színes, feliratos, amerikai filmdráma, 140 perc, 2011

rendező: Gavin O’Connor
forgatókönyvíró: Gavin o’Connor, Anthony Tambakis, Cliff Dorfman
operatőr: Masanabu Takayanagi
producer: Greg O’Connor
vágó: Sean Albertson, Matt Chesse, John Gilroy, Aaron Marshall

szereplők:
Joel Edgerton (Brendon Conlon)
Tom Hardy (Tommy Conlon)
Nick Nolte (Paddy Conlon)
Jennifer Morrison (Tess Conlon)
Frank Grillo (Frank Campana)
Kevin Dunn (principal Zito)
Maximiliano Hernández (Colt Boyd)
Bryan Callen

IMDb

Avatar

Varga Gergő

2011-ben végeztem az ELTE Filmtudomány mesterképzésén, amit három szabadon bölcselkedő év előzött meg. Mindig is humán beállítottságúnak tartottam magam, de eleinte inkább az irodalom, mintsem a film vonzott. Első maradandó filmes élményeimet nem tudom olyan nagyságokhoz kötni, mint Bergman, Truffaut vagy Tarr Béla, sokkal inkább egy másik legenda, Jackie Chan akrobatikus mozdulatai derengnek fel. Egyetemi éveim alatt elképesztő iramban és mennyiségben szívtam magamba a nagy korszakok és a figyelemfelkeltő kortárs filmeket. Csillagjegyemhez hűen pedig mindenben megtaláltam az érdeklődésem. Több, mint egy éve írok a „'tekercsnek”, a szerkesztőség tagjai szemtanúi lehettek első publicisztikai lépéseimnek, és jó anyák és apák módjára noszogattak a helyes irány felé.

Filmek: Király Jenő kurzusai és írásai óta gyakorlatilag minden műfajban találok filozófai mélységet, mégis inkább a lelki vívódásokat kedvelem, mintsem a fizikai szenvedést. A horror így tehát kívül kell, hogy essen a rajongási zónán, bár a CGI technológiák előtti filmek maszkmesterei mindig is kivívták a tiszteletemet. A Távol-Keletről több alkotás is megérintett Ki-duk Kim gyakorlatilag bármelyik filmkölteménye, Chan-wook Park agresszív, brutális, mégis káprázatos thrillerjei. John Woo otthon és később az USA-ban rendezett akciómozijai. De a magyar filmgyártás Latabárja legalább annyira képes megnevettetni, mint az állati nyomozó Jim Carrey-je. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmművészete pedig elképesztő műveket termelt ki!

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..