Kritika

Kevesebb duma, több párbaj – Parkoló

A Parkoló abszolút beváltja a hozzá fűzött reményeket. Ez akár jót is jelenthetne, ha nagy várakozás előzte volna meg, de amilyen csendesen jött, valószínűleg ugyanolyan némán fog feledésbe merülni. A film egy ötletes, de végső soron a nézőt kielégületlenül hagyó alkotás.


Hirdetés

Miklauzic Bence bár szinte folyamatosan foglalkoztatva van mióta kikerült a legendás Simó-osztályból (a Színház- és Filmművészetin 1995-ben indult rendezőszakon olyan társai voltak, mint Pálfi, Hajdu vagy Török), eddig mindössze két mozifilmje volt. A biztató kezdést jelentő Ébrenjárók után nyolc évvel jelentkezett A zöld sárkány gyermekeivel. Ez 2010-ben volt, és bár ismét sokat kellett várni, most végre megérkezett harmadik filmje is, a Parkoló. A mozi mellett főként tévés munkákat vállaló Miklauzic (legutóbb például a Hőskeresők című egyórás filmecskéért felelt) időközben érett rendezővé cseperedett. Bár alkotásai egyre kimunkáltabbak, témái mit sem változtak: hősei ismét magányos figurák, akiket összefúj a sors. Ezúttal azonban nem barátai lesznek egymásnak, hanem ellenségei.

A film egy Budapest szívében elhelyezkedő parkolóban játszódik. Itt él és dolgozik Légiós (Lengyel Ferenc, aki kisebb szerepekben már korábban is feltűnt Miklauzicnál, egyébiránt a forgatókönyv társírója), a telek tulajdonosa és egyben őrzője. Már a nyitókép gyönyörűen felvázolja, hogy ez a parkoló egy más, lassabb világ, már-már olyan nyugodt, mint egy japán zen kert, az azt körülvevő rohanó város ellentézise. A telek egyértelműen A zöld sárkány gyermekei raktárépületére hasonlít, ezúttal azonban nem dobozok, hanem autók lepik el azt. Ide érkezik meg, mondhatni belovagol Ford Mustang paripáján a kinti világ képviselője, a fehérgalléros üzletember, Imre (Szervét Tibor). A férfi mindenhova állhat autójával, kivéve egy helyet, de neki pont az kell: az Édenkert tiltott parkolóhelye, amelynek fedett teteje mint kígyó csalogatja Imrét. Az üzletember pedig mindent megtesz, hogy megkaparintsa azt, párbajtérré alakítva a nyugalom szigetét.

Az erős szimbolizmussal dolgozó filmben a rendező számos korábbi motívumát újrahasznosítja, mint A zöld sárkány gyermekei távcsője. Jóllehet, ezúttal a leskelődés nem a külvilág felé irányul, pont ellenkezőleg: Imre a parkolót kémleli madárszemével, hátha sikerül felfejteni a misztikus terület titkát. A két férfi hatalmi harca ugyanis többről szól, mint egy egyszerű parkolóhely: két tragikus sors ütközik meg, felhántva ezáltal a múlt fájdalmas sebeit fedő varratokat. Ugyanis a pszichológiai játszma – bár gyakran kecsegtet a thrillerbe fordulás lehetőségével, ahogy erre a film előzetese rá is játszik – a játékidő végére kőkemény drámába torkollik. Annak ellenére is, hogy a Parkoló szinopszisa egyébként sokkal inkább kiáltana fekete humorért, mintsem könnyfakasztó tragikumért. Ennek ellenére a film felénél az addig sem sűrűn felbukkanó komikus momentumok végképp abbamaradnak, a hátra maradt drámaiság azonban a cselekmény abszurditása miatt nem ér célba.

A Parkoló forgatókönyvén hiába érződik a munka; jóllehet sokkal kiforrottabb, koncentráltabb és koherensebb, mint Miklauzic Bence bemutatkozása, az Ébrenjárók, ám hiányzik belőle annak naiv bája is. A film rengeteg jó ötlete mindössze hideg váz, de nem dobog a mélyén szív. Jól jellemzi ezt Lengyel Ferenc mechanikus játéka is. Arca ritkán tükröz bármilyen érzelmet, leginkább A nyomozó boncmesterét juttatja eszünkbe (még külsőre is), de nem olyan szerethetően debil. A boncmesternek ugyanis még azt is megbocsájtjuk, amikor megöl egy embert (nem spoiler, ez a film kiinduló konfliktusa), a parkolóőr ezzel szemben kismadarak védelmezésével se lopja be magát eléggé a szívünkbe. Legközelebb ehhez az érzelmileg telített fináléban jut, de akkor már késő.

Lengyel Ferenc fajátéka ráadásul olykor nagyon kellemetlen párbeszédekkel párosul. Bár a történet – beleértve minden kis nüánszot és motívumot – rendkívül összeszedett, a dialógusok több helyen csiszolatlanok maradtak. A végeredmény egy felettébb ötletes, ám csalódást keltő mű. Olyan, mint amikor összeszerelsz egy IKEA bútort, és bár látszólag kész van, a kezedben marad egy csavar, amelyről nem tudod, hogy hova való. Hiába néz ki úgy a bútor, ahogy kéne, pont az a kis csavar tartaná egyben az egészet. A Parkoló is pont csak egy csavarnyira van attól, hogy elkerülje a saját súlya alatt való összeroskadást. A film túl komolyan veszi magát, de abszurditása meggátolja, hogy mi is annak vegyük. Hiányzik belőle az Ébrenjárók lazasága, A zöld sárkány gyermekeinek finomsága, így hiába lép előre sok tekintetben a rendező korábbi műveihez képest, hátrahagyja, ami azokat vonzóvá tette. Ha a múlt héten bemutatott Dumapárbaj felejthetetlenül pocsék lett (a szörnyű kritikák ellenére a Birdmant is lenyomta nézettségben), akkor a Parkoló minden bizonnyal az év egyik legfelejthetőbb minőségi magyar filmje lesz.

Dobi Ferenc

Ez a szerző még nem töltötte fel bemutatkozását. Ígérjük, hamarosan pótolja!

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x