A csángó népi hangszereken játszott Örömódánál semmi nem jelzi jobban, mennyire elkorcsosult a régen vad szilaj kuvasz. Ami egykor még a nagy medvét is megkergette, mára már udvari jószág lett. Lakatos Róbert a Ki kutyája vagyok én? című filmben kifejti, ez így miért nem mehet tovább.
Játékos áthallásokkal teli Lakatos Róbert kolozsvári rendező legújabb dokumentumfilmje. A Ki kutyája vagyok én? az idei Verzió filmfesztiválon debütált, majd moziforgalmazásba került. Első körben éppen nem arról szól, hogy ki vagyok én, hanem hogy ki az én kutyám. Vagyis a rendező, Lakatos Róbert kutyája, mert hogy ő a filmnek főszereplője is. Aki az elején elhatározza: „menyasszonyt keres” Talpasnak, a kuvasznak, aki Kolozsváron él a rendező szüleivel. A mai kuvaszok már nem olyanok, mint a régiek. Nem olyan bátrak. Félősebbek, ideggyengék.
Az a baj, hogy a régi jó dolgokból nem maradt meg semmi. Foglalja össze gondolatban a magyar férfi, akinek román pásztorkutyája van, miközben a román kutya ugatására képregényszerű dialógusokat helyez a rendező, itt például azt: „Romániában vagy, beszélj románul!”
Alig telt el 10 perc, már látszik, hogy két síkon kell figyelnünk ezt a filmet. Lakatos Róbert valóban annak jár utána, hogy tudja nemesíteni Talpas utódját: spermát vetet a kutyájából, járja Romániát és Magyarországot megfelelő szuka után kutatva, ismerkedik a lehetséges gazdatársakkal, szakértőket kérdez stb.
Miközben végig a fajok keveredéséről beszél, a kuvaszok helyéről más fajok között, magyar és román kutyafajtákról és a kuvaszok jogos autonómiájáról.
Aztán persze fordul a kocka, és kevésbé a kutya lesz a kérdés, hanem az ember. Ki vagyok én? – teszi fel a kérdést a rendező indirekt módon, aki a film elején azt is elmondja, hogy ez az alkotás, mint minden film, egyben manipuláció. Lakatos valahol a film közepén maga is elvégez egy genetikai tesztet. Majd rácsodálkozik, mennyire sokféle is ő. Balkáni, balti, de még közép-ázsiai is.
Mielőtt bárki a fajok keveredésének kérdésére csodálkozna rá, le kell szögezni: ez egy éveken át készült film, közvetlen módon semmi köze az idén nyári tusványosi miniszterelnöki beszédhez. Közvetett módon, már amennyiben benne van jelen kicsi ká-európai hétköznapjainkban, azonban mégis alkalmat ad reagálni a világra, amelyben élünk. Ahol „a törvények nem azért vannak, hogy betartsák őket”, vagy ahol a kölykök között „kisebbségi frusztrációkról” beszélhet. Leginkább pedig a végül megszülető fajtisztának vélt kuvasz kölykökről.
Velük együtt a film tételmondatával a három kutya habitusa: „vagy nyalnak a hatalmon lévőknek, és bántalmazzák a legyőzötteket, vagy gyávák és tolvajok, vagy indokolatlanul agresszívek, akkor én inkább kiszállok a (kutya)politikából” – hangzik a főszereplő monológja a Budai várban, háttérben a Parlamenttel. A zárójeles kiemelést már persze én tettem hozzá, amely így a rendező pacifista kiáltványa is lehetne.
Hogy a Ki kutyája vagyok én? pacifizmus, vagy az individualizmus győzelme a közösségi érdekek felett? Már a következő snitt elgondolkodtat minket, vagy sokkal inkább megoszt. Mert a rendező – noha filmje szókimondó – a szavak helyes értelmezését felnőtt módon már a nézőre bízza. Úgy gondolod, ez egy a nemzeti eszméket kritizáló manifesztum, ami reagál a jelenleg népszerű populista hangokra, mondván, mindannyiunk „anyja kún, apja félig székely, félig román, vagy tán egészen az”, mint József Attilának? Megkapod a neked szóló perceket. Olyan vagy, aki a kutyák szájába adott képregényes párbeszédekben a Nagy Románia eszményét megtestesítő román pásztorkutyák gúnyolását látod? Lelked rajta.
Vagy a főszereplő kissé pikírt tónusú narrációjában találod meg magad, ami szerint ezt az egészet egy európai hozzáállásnak kellene felváltania? A csángó népi dallamokra játszott Örömódának? Lehet. Bár mindeközben ugyanez a hangszer játssza a dallamot: „aki eztet elhiszi, szamarabb a lónál”…
A Ki kutyája vagyok én? november 10-től látható a mozikban.
