A Kiadatás tipikus példája azon filmeknek, amelyek miatt a békés amerikai (vagy nem amerikai) állampolgár fél a muszlimoktól. Még szerencse, hogy Gavin Hood rendező nem hagyja ennyiben a dolgot, és bedob egy másik klisét is: jól odamond az öntelt amerikai vezetésnek. Hogy a film mégis nézhető, a pontos alakításoknak és a nem várt csavarnak köszönhető.
A megannyi szálon futó történet megkísérli bemutatni az események hatását valamennyi szereplő életére, éppen emiatt a karakterek egy-egy vonásnál alaposabb megrajzolása lehetetlenné válik. A biztos kezű felvázolás és a színészek ennek megfelelően adagolt alakítása azonban pont elég ahhoz, hogy valamennyi fél motivációjába bepillanthassunk. Az amerikai oldalon Meryl Streep Az ördög Pradát viselben csiszolt modorban hozza meggyőzően a hatalom emberét. A jófiúkat Jake Gyllenhaal képviseli – megszokott kutyapillantásához ezúttal eszköztelen játék szegődik –, pontosan annyi, amennyit a szerep megkíván. Az arab ligában Yidal Naor nagyszerűen alakítja az értékeihez mereven ragaszkodó apát és vezetőt, aki eredménytelenül száll szembe mind lányával – Zineb Oukach harmatos szépsége több, mint közhelyes –, mind a terrorizmussal – Mohammed Khouas sem árnyalja tovább a sztereotípiákat. A nem-minden-muzulmán-terrorista szerepében Omar Metwallyt láthatjuk, aki csak néhány pillanatra képes térbe helyezni a szinte mindvégig egydimenziós karakterét. A gárda legerősebb alakítását a Reese Witherspoon–Peter Sarsgaard kettős hozza: a valódi dráma a hideg fényekkel – Dion Beebe kiváló operatőri munkája – megvilágított amerikai irodákban játszódik le a két színész hiteles tolmácsolásában.
Az alakítások mellett a film másik erőssége a történetmesélésben rejlik. Egymással látszólag párhuzamosan futó szálakon követhetjük végig az eseményekben résztvevő szereplők életét – sokáig értetlenül állva az érdektelennek tűnő motívumok előtt. A film végén azonban egy helyes kis Barba-trükkel az öncélúnak ható mozzanatok is a helyükre kerülnek – megmentve a filmet attól, hogy a moziból kilépve azonnal a feledés homályába vesszen.
Bár Gavin Hood minden oldal álláspontját megkísérli bemutatni, a film csendes hősei nem képesek ellensúlyozni a hangos kirohanást az amerikai önkény és az iszlám fundamentalizmus ellen – így a film sok minden lehet, csak objektív nem. Persze nem is feladata, hogy az legyen – de véleményem szerint összességében jót tett volna neki egy leheletnyi távolságtartás a manipulatív felhang helyett.
