Kritika

Kifulladó körtánc – 360


20204369.jpg-r_640_600-b_1_D6D6D6-f_jpg-q_x-xxyxxEgy olyan apróság, mint egy pillangó szárnyának rezdülése, akár tájfunt is okozhat a világ túlsó felén – tudjuk a káoszelmélet megjelenése óta. Fernando Meirelles (Isten városa, Az elszánt diplomata, Vakság) legújabb filmjében az események láncolatát beindító mozzanat, amikor egy fiatal szlovák lány (Lucia Siposová) ledobja a pólóját a fényképezőgép előtt. Ettől egy brit üzletember házassága veszélybe kerül. A krízis tovább gyűrűzik Londonba, Párizsba, majd onnan Denverbe, hogy végül visszatérjünk a bécsi kiindulópontunkhoz. Megvan már mire utalhat a cím?

Peter Morgan (A királynő, Frost/Nixon, A másik Boleyn lány) a szerelem örök körforgását boncolgató forgatókönyvét az osztrák drámaíró Arthur Schnitzler A körtánc című munkája, majd az ebből készült 1950-es Max Ophüls film, a La Ronde ihlette. A sokszereplős film különböző történetszálait összekötő kapocs valamilyen romantikus vagy szexuális töltetű esemény. Meirelles karakterei diszfunkcionális kapcsolatban szenvednek, magányosak, boldogtalanok és valójában csak arra vágynak, hogy valaki szeresse őket. A történet rendben is lenne, de Peter Morgan forgatókönyvírónak sajnos nem sikerült eléggé kidolgozni a karakterek legtöbbjét. Szinte képtelenség azonosulni a szereplőkkel, egyes szálak annyira elképzelhetetlenek, hogy a nevetségességet súrolják, (mint amikor a bájos, brazil lány az agyontetovált, szexuális bűnözőt szemeli ki magának egy ártatlan kalandra a repülőtéren). Lehet, hogy a rendező szándékának megfelelően, de végig megmaradunk a kapcsolatok bonyolult hálóját egyfajta isteni nézőpont biztos távolságából figyelő kívülállónak. Erre a film a stílusában is rájátszik, osztott képernyőn vetíti elénk a különböző helyeken, de valahogy mégis egy irányba rohanó eseményeket.

360
Kívülről figyelünk, és csak lassan bontakozik ki a kép előttünk. Egy történetbe kerül az egymástól elhidegült brit házaspár, a barátnőjét megcsaló brazil fényképész, az asszisztense iránt őrült vonzalmat tápláló francia, muszlim fogorvos, orosz maffiavezér, szlovák prostituált, szexuális zaklatásért elítélt, amerikai ex-fogoly… Ennek a rengeteg karakternek az élete a rendező precíz munkájának köszönhetően egy egységes lánccá fűződik össze. A film ehhez a színes kapcsolat-gyöngysorhoz egy valóságos sztárparádét sorakoztat fel, olyan nevekkel, mint Anthony Hopkins, Ben Foster, Jude Law és Rachel Weisz, míg a francia szakmát Jamel Debbouze, a németeket pedig Moritz Bleibtreu képviseli. Hopkins egy eltűnt lánya után nyomozó, ex-alkoholista édesapát alakít. Az anonim alkoholisták körében saját történetét adja elő és fogalmazza meg az egész film üzenetét: mindenkinek egyedül kell meghoznia élete nagy döntéseit. A jelenet alatt van időnk arra, hogy elcsodálkozhassunk rajta mekkora színészóriás Hopkins, de sajnos a film „mondanivalója” nem lesz tőle mélyebb.

360_movie_anthony-hopkins-image
„If there is a fork in the road, take it.” – idézi a szlovák szereplő. Nagyjából úgy lehetne lefordítani: „Ha egy elágazáshoz érsz, arra menj.” De hogy lehet egyszerre több irányba menni? Vagy hogy lehet eldönteni, hogy melyik irány a legjobb? A film erre a kérdésre reflektál. Meirelles és Morgan megpróbálták Schnitzler alapötletét egy modern, elidegenedett környezetbe helyezni és különböző városokon, nyelveken és etnikumokon keresztül egyfajta globalizált mondanivalót megfogalmazni a szex által irányított, elhidegült emberi kapcsolatokról. A filmet nézve mégis olyan érzetünk támad, hogy nem az ember által legyőzhetetlen szeszélyes sors/isteni erők szólnak folyamatosan közbe a szereplők életébe, hanem két filmkészítő kiszámított és megtervezett ügyeskedése.

Avatar

Simor Eszter

Egyszer egy tanárom azt írta valahol, hogy „mezei kritikus” bárkiből lehet. Az ELTE média szakán tanítják a kritikaírást, utána már csak egy kis kultúra kellene a véleményalkotáshoz. Ezek szerint a média szak elvégzése után mezei kritikusnak talán már nevezhetem magam, most egy kis kultúrát igyekszem magamra szedni. Talán egyszer leszek igazi újságíró is.

Filmek: Az abszolút kedvencek nálam a dánok. Főként Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Lone Scherfig, de bármi, amit a dogma mozgalom követett el, vagy amiben Mads Mikkelsen szerepel. A „legek” közül Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick és Tarr Béla. Új kedvenc Ulrich Seidl. Mostanában az emberi lélek legmélyebb bugyraiba hatoló, metafizikai kérdéseket boncolgató filmek vagy a „háromzsebkendős” melodrámák.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés