Kritika

Az élet értéke – Kilenc nap

Edson Oda első nagyjátékfilmjében az élet esszenciáját kívánta megfogalmazni, s ehhez Hirokazu Koreeda Túlvilág című filmjét vette alapul. Kérdés, hogy eme héroszi vállalás súlya mennyire nyomta agyon a kezdő rendező filmjét?


Hirdetés

A filmvilág bármely képkockája az életről szól, ám néha egy-egy bátor filmrendező vállalja, hogy az élet esszenciájára direkt módon kérdez rá, s az élet értelmének kérdését expliciten kívánja mozgóképen kifejezni. Még ha valamilyen mondanivaló kifejezése egy igenis valós érték, a művészet alapvető jellegéből fakadóan inkább kérdések felvetésére alkalmas. A vallási rendszerek definitív hozzáállása nem igazán működik a hetedik művészet adottságaival, még a nagy létösszegző filmek is leginkább a mindennapi élet emberi pillanataival operálnak.

Edson Oda Kilenc nap című első nagyjátékfilmjében ennek megfelelően, amikor az élet értelméről kíván értekezni, ugyancsak apró mozzanatokat mutat be egy amúgy absztrakt szituációban.

Adott egy tengerparti ház, ahol Will (Winston Duke) egy halom tévén nézi és videókazettákra rögzíti különböző emberek életeit. Mígnem az egyikőjük meghal, s ezzel elindul a kilenc napos kiválasztási folyamat. A semmiből felbukkanó öt ember közül végül egy lesz az, aki megszülethet, s ezt az egyet Will választja ki. Will saját elmondása szerint nem isten, nem felsőbbrendű személy, csak a rendszer része, valaki, aki végzi a feladatát. És mint kiderül valaki, aki ugyanúgy ember, az emberi létezés minden velejárójával, az érzésekkel, preferenciákkal, a tapasztalatokból adódó sérülésekkel és azok folyományaként kialakult viselkedési mintázatokkal, megküzdési- és megítélési szokásokkal. Így a film teremt egy kettős rendszert: míg látszólag a tévéképernyőn bámult életek a valódi életek, az absztrakt térben ugyancsak emberi interakciók zajlanak.

Ez a szimbolikus kilenc nap azzal telik, hogy a jelöltek megmérettetnek, hogy elég felkészültek-e morálisan és érzelmileg egy lehetségesen létrejövő életre, mindezt úgy, hogy a tévéken nézik mások életeit és közben Will „mi lenne ha” jellegű kérdéseire próbálnak válaszolni. Persze az élet hozta helyzetek kérdéseire nincs jó válasz. Nincs kimondva, miért van ez a szelekció, de mintha Will arra vágyna, hogy akit majd ő kiválaszt, az jól teljesít. Boldog lesz, erős és morális. Ám az egyik jelöltje, Emma (Zazie Beetz) azt sugallja, hogy nem ez számít, hanem… De ezt inkább meghagyom azoknak, akik végignézik a filmet. Azok ugyanis kétségkívül megérdemelnek némi katarzist, ugyanis az ötletes alapszituáció rendkívül kihasználatlan marad és a filmidő szerinti kilenc nap vagy ezer évnek tűnik.

Az érdekes alapszituáció viszont nem az író-rendező Edson Oda érdeme, ugyanis ezt a felállást 1998-ban már megteremtette Hirokazu Koreeda Túlvilág című filmje.

A japán rendező filmje hozta el ezt az alapszituációt, amelyben realista filmes eszközökkel dolgozó, realista helyszíneken játszódó világban láthatjuk a túlvilágra jutottak egy hetét, vagyis azt a hetet, ami azért adatott számukra ebben a köztes létben, hogy végiggondolják az életüket és kiválasszák az életük legszebb emlékét. Hirokazu Koreeda az esszenciális megragadása érdekében ugyancsak hétköznapi pillanatokat elevenít fel, olyannyira hogy az életükre visszaemlékező emberek egy része valódi emlékeket idéz fel – nem csoda, hogy annyira ízig-vérig élő, emberi és minden pillanatában magával ragadóak a japán modorosságba csomagolt párbeszédek. Ez Edson Odának egyáltalán nem sikerült, nem tudunk azonosulni egyetlen jelenlevővel sem, ugyan lemásolja a köztes lét szerelmi szálát is, felépíteni egyetlen karaktert sem tud, s a Hirokazu Koreeda-féle őszinte egyszerűség sem jelenik meg. Az alakok mesterkéltek, teátrálisak, de leginkább üresek. Csak szlogenekben kapjuk meg az életet, a csodát, ami a Túlvilág című filmben létrejött, nem sikerült lemásolni.

Illetve több dolog zavaró és logikátlan. Hirokazu Koreeda filmvilágában a videókazetta a kortárs technológiát tükrözi, vagyis a rendező az absztrakt kifejezésére egyszerűen a realitást vette alapul. A Kilenc nap filmvilága megőrzi ezt a VHS-dolgot, ám a tévéken látszik, hogy amúgy már az okostelefonok kora zajlik. Vagy Will került ebbe a tengerpartos köztes létbe és az ő idősávjában ragadtunk, s azért pakolgatja még mindig a kazettákat, mint afféle egyszemélyes purgatórium? Mindenesetre, ha ez is lenne az elmélet alapja, valamiképp mégis megtöri a realista érzékelést, és egy teremtett világot hoz létre, vagyis

az absztrakt bemutatásához nem használja sem a kortárs mozgókép adta végtelen vizuális szabadságot, sem a realizmust. A konstruált kosztümös köztes pedig nem igazán meggyőző.

A másik dolog a kedvenc emlék újrakreálása. Míg ez a Túlvilág fő motívuma, ami által az emberek reflektálni tudnak az életük értékére, addig a Kilenc napban ez Will egy kedves gesztusa, hogy a jelöltek újraélhetnek valamit, amit leginkább megszerettek mások életéből a tévéket nézve. Az élet végénél járva megadatott önreflexió mélységével pedig nem igazán vetekszik a remake gesztusa. Az ugyan felvethetne izgalmas filozófiai kérdéseket, hogy kinek van joga megszületni, de ezzel végül a film nem foglalkozik, inkább ugyancsak visszatér a leélt élet értékének kérdéséhez.

Persze mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az a Kilenc nap fő problémája, hogy nem olyan, mint Hirokazu Koreeda filmje. Csak azt, hogy ami a legizgalmasabb benne, az nem a sajátja. S amit kezd ezzel a hozott ötlettel, az vérszegényre és unalmasra sikeredett. Külön érdekes, hogy a film az IMDb pontozásokat tekintve teljes mértékben kimeríti a megosztó fogalmát. És hogy miért kaphatott ennyire alacsony pontokat, arról már esett szó, de mi a helyzet a lelkes értékelőkkel? Ugyan én nem tartozom az ő táborukba, a véleményekből azt szűrtem le, hogy olyan széplelkű emberekről van szó, akik a Kilenc nap kapcsán valóban meglátták az élet szépségét és ezeket a szép érzéseiket fogalmazták meg a magas pontszámmal. És ha ezt vesszük, kétségkívül működik a film, még ha csak az emberek egy részénél is. Akiknél pedig nem, azoknak ajánlom Hirokazu Koreeda filmjét, hátha nekik az működik – ha már így felhívta Edson Oda első filmje a figyelmet rá.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője. kellermirella@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x