Kritika

Programozó a barlangjából – Kimi

Steven Soderbergh hitchcocki tech-thrillerét érdemes az első valamirevaló COVID-filmként ünnepelni, a Kimi groteszk hangnemmel fűszerezett, elidegenített miliője és antipatikus hősnője azonban igencsak meg fogja osztani a közönséget.

2015-ben egy arkansasi haláleset olyan médiavisszhangot keltett, amelynek hullámai még Magyarországra is elértek. Egy meccsnézős házibuli után egy James Bates nevű férfi jacuzzijában holtan találták annak jóbarátját, Victor Collinst. A gyanú azonnal a ház tech-rajongó tulajdonosára terelődött, a rendőrség pedig a legmodernebb eljárások bevetésére vállalkozott a rejtélyes ügy megoldása érdekében. Egészen konkrétan felvették az Amazonnal a kapcsolatot, hogy adják ki a haláleset helyszínén beüzemelt, mesterséges intelligencia alapú, házi asszisztens (Alexa) aznapi hangfelvételeit, amit a nagyvállalat adatvédelmi jogokra hivatkozva hosszú ideig megtagadott. A futurisztikusnak tetsző eset nemcsak a nyomozás újszerűsége miatt kapott komoly médiafigyelmet, hanem amiatt is, mert egy érdekfeszítő jogi helyzetben szembesítette a közvéleményt a ténnyel, hogy a házi asszisztensek tulajdonképpen lehallgatásos alapon működnek.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Steven Soderbergh tech-thrillerének címét egy, az Alexához vagy a Sirihez hasonló, fiktív házi asszisztens adja, főhőse pedig egy agórafóbiás, gyógyszerfüggő programozónő (Zoë Kravitz). Angela a mesterséges intelligencia hibás lépéseinek kijavításával foglalkozik: például ha Kimi nem érti a szlengben adott utasítást, egy programkód segítségével megtanítja az új szó jelentésére. Ehhez azonban vissza kell hallgatnia azon hanganyagokat, amit Kimi a tulajdonos lakásában rögzített a problémás parancs teljesítése közben. Egy hangfájl esetében azonban Angela előbb egy nemi erőszak, utóbb egy gyilkosság gyomorforgató hangfoszlányaira lesz figyelmes.

A kísérletező kedvű Steven Soderbergh életműve hol a múltra, hol a jelenre reflektál.

Bizonyos rendezéseivel tiszteletteljes főhajtásokat tesz a filmtörténet klasszikusai előtt, más alkotásokkal viszont társadalomtudatos problémafilmeket tesz le az asztalra. A Solaris vagy az Ocean’s Eleven eleve remake-ek voltak, A jó német ugyanakkor a Casablancát, a Magic Mike pedig a Szombat esti lázt idézte meg. A drogháború világába kalauzoló Traffic mellett pedig több olyan filmet (Erin Brockovich, Mellékhatások, Pénzmosó) is letett az asztalra, amelyek a multinacionális nagyvállalatok különböző visszaéléseivel foglalkoztak.

A Kimi olyan szempontból érdekes pontja az életműnek, hogy benne egyszerre jelentkezik a fent vázolt, két vonulat. Miközben a szomszédjait bámuló, lakásába kényszerült főhősnő Alfred Hitchcock Hátsó ablakát, a hangfelvételre rögzített bűneset Brian De Palma Halál a hídonját, az ügyet eltusolni kívánó vállalat pedig A keselyű három napjához hasonló paranoia-thrillereket idézi,

a Kimi társadalomtudatos problémafilmként is tud működni. Sőt, megkockáztatom, hogy nemzedéki közérzetfilmként is!

Mert a Kimiben nem az a csodás, hogy fel meri tenni azt a kérdést, hogy a mesterséges intelligencia alapú, házi asszisztensek mennyiben teszik kényelmesebbé az életünket, és mennyiben kiszolgáltatottá a személyiségünket, sőt a lehallgatásos metodika fényében a privátszféránkat, hanem hogy másfél órában képes egy olyan világot megteremteni, ami modernségével együtt is kínosan ismerős. A nemi erőszakra alapozó, majd az ügy eltusolására építő főszál egyértelműen a #MeToo jelenségre rezonál. A cselekmény hátterében ugyanakkor tüntetések és ellentüntetések sorozata zajlik párhuzamosan amiatt, hogy Seattle-ben hajléktalanmentes övezeteket állítana fel a városvezetés. Soderbergh ezzel utal társadalmunk polarizáltságára, hogy már gyakorlatilag bármilyen társadalmi ügy kapcsán képesek vagyunk két pártra szakadni.

Ezek a problémakörök azonban inkább csak skiccnek tűnnek a Kimiben jelentkező COVID-reflexió, illetve a kütyürajongó milleniálok kritikája mellett. Steven Soderbergh filmje konkrétan a koronavírus idején játszódik. A szájmaszk már mindennapos tárgy (valaki hordja, valaki nem hordja), de a rendező gyönyörűen a tech-thrillerhez igazítja a járvány egyéb utóhatásait.

A Kimi világa a home-office világa,

ahol a céges videóhívásokat a háttérben üvöltöző gyerekek zavarják meg, ahol a simlis cégtulajdonost már úgy lehet árnyalni, hogy egy irodának álcázott garázsból, felül zakóban, alul pizsamában ad videóinterjút egy televíziónak. De Soderbergh-et dicséri, hogy a karanténhelyzetben egymást bámuló szomszédokban felismerte egy Hátsó ablak-parafrázis lehetőségét. A Kimit azért lehet az első valamirevaló COVID-filmként ünnepelni olyan próbálkozások után, mint mondjuk a Karantén meló, mert nemcsak mutatja, hanem sokrétűen használja is a fullasztó járványhelyzetet. Ide kapcsolódhat – bár a direktor ezt már korábban is megtette –, hogy Soderbergh nemcsak rendezőként, hanem operatőrként és vágóként is jegyzi ezt a szűk stábbal forgatott karanténfilmet.

Merthogy Angela a Kimi jelenében önkéntes karanténban él, agorafóbiássá vált egy múltbéli trauma és a járványhelyzet miatt. S bár a hölgy mentálisan kétségkívül instabil, Soderbergh olvasatában mintha egy milleniál esetében mindez tökéletes kibúvó lenne arra, hogy olyan módon kommunikáljon az emberekkel, amit amúgyis a legjobban szeret: a digitális eszközök révén. A filmben egyébként nem ő az egyetlen milleniál, és mindegyikük a digitális utat választja. Egy aggodalmas édesanyával egyszerűbb FaceTime-on letudni a kapcsolattartást; könnyebb ma már egy szimpatikus nőt internetes csekkolás révén körülrajongani, mint szemtől szembe kifejezni a vonzalmunkat; a valódi, érzelmeken alapuló kapcsolatok helyett pedig Messengeren rendelt, alkalmi szexre futja időnkből és erőnkből.

Steven Soderbergh tehát tükröt tart napjaink elé a Kimivel, és ezért nagyon is lehet szeretni a filmet, közönségfilmként rátekintve azonban már jóval megosztóbb alkotásnak bizonyul.

Kritikus pont például, hogy a cselekményszerkezete botegyszerű sablonokra épül: egy problémás főhős egy külső fenyegetés hatására küzdi le nehézségeit.

Ez a séma a forgatókönyvet jegyző David Koepp egyszerűbb thrillereiben (Pánikszoba, Fék nélkül) is rendre előfordul. Angela ambivalens személyiségével is nehéz azonosulni. Egyszerre mutat törékenységet és magabiztosságot, vágyik az emberi közelségre, miközben nagyon is távol tartja magától az embereket. A kékhajú (!) programozónő már-már kibírhatatlan: egyetlen kattintással képes kinyomni a pszichológusát, a telefonon gond nélkül könyökli ki, hogy az egy emelettel feljebb dolgozó szakmunkás milyen idősávban dolgozzon, ugyanakkor képtelen lemerészkedni a ház előtt parkoló büféskocsiig.

Ugyancsak megosztó lehet a Kimi rideg, de kimért tudatossággal felépített miliője. A lakásba való bezártságot statikus beállítások, illetve ciklikusan ismétlődő, félkörös kameramozgások árnyalják. A külső képekben pedig egy óriásplakátokkal agymosó nagyvárost látunk viszont, ahol a titkos tárgyalások futurisztikus hidakon zajlanak, a nagyvállalatnak pedig egy személytelen ürességet sugárzó „üvegpalota” ad helyet.

Soderbergh egyébként dőlt perspektívájú, zaklatott kamerakezeléssel azt a frusztrációt is képes átadni, ami az utcára merészkedő Angelát uralhatja.

Ennek átélését pedig nagyban támogatja Zoë Kravitz koboldszerű, merev, csak a lábait használó mozgáskultúrája. Ezek az eszközök kétségkívül segítenek a modern nagyváros és a digitalizált világ szülte elidegenedés kifejezésében, ugyanakkor a közönségcsalogatóan egyszerű cselekményhez kevésbé passzolnak.

Mindenesetre Soderbergh tech-thrillere szemmel láthatóan kritikusan viszonyul az eltávolodást fokozó, átdigitalizált mindennapokhoz, ezért is tudnak annyira intenzíven hatni azok az üldözés- és erőszakjelenetek, amelyekben Angela élő-lélegző, kegyetlen bérgyilkosokkal kerül kapcsolatba. A tüntetésre épített elrablásjelenet feszültsége kirobbanó, a szögbelövővel tarkított macska-egér harc Angela lakásában pedig már annyira groteszk, hogy egyértelmű: Steven Soderbergh az életre szavaz. Minden zárkózott milleniált arra bíztat, hogy bújjanak elő a barlangjukból, és takarodjanak le az első büféskocsiig hotdogot enni.

A Kimi a Magyarországon március 8-án induló HBO Max kínálatában található meg.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés