Fókuszban Kritika

Az élet mezsgyéjén – Kimondatlan szomorúság

Beatriz Seigner 2018-ban bemutatott, minimalista stílusban forgatott Kimondatlan szomorúság (Los Silencios) című filmje elkalauzol minket egy Amazonas mentén megbúvó kis szigetre, és az ott lakozó szellemvilágon keresztül mesél nekünk elengedésről, megbékélésről és a megbocsátás fontosságáról.

Latin-Amerika kulturális tekintetben véve is igen pezsgő és színes régiónak számít, filmművészeti alkotásai azonban méltatlanul kiszorulnak a hazai filmes kínálatból, a legjobb esetben is csak kisebb artmozik programján szerepelnek néhány hét erejéig (pl.: Göndör fürtök, 2014, Jesus, 2017).  Sokáig a három amigo néven emlegetett, mexikói rendezőtriászon (Alfonso Cuarón, Alejandro González Iñárritu valamint Guillermo del Toro) kívül nem igazán találkozhattunk más latin-amerikai direktor nevével a közbeszédben. A változás azonban elkezdődött: például a kolumbiai születésű Cirro Guerra filmjei (a 2015-ben Oscar díjra jelölt A kígyó ölelése, valamint a hazai mozikban idén bemutatott Az átkelés madarai) egyre több neves nemzetközi filmfesztiválon számítanak jelentős tényezőnek, amelyeken rendre komoly elismeréseket is bezsebelnek.

A brazil színésznő, rendező és író, Beatriz Seigner 2010-ben debütált rendezőként Bollywood Dream című filmjével, amely az első brazil-indiai koprodukció lévén beírta magát a filmtörténetbe. A 2018-as Kimondatlan szomorúság a rendező második munkája, amely brazil-kolumbiai-francia koprodukcióban készülhetett el, és Cannes-ban a Directors Fortnight szekcióban volt a világpremierje.

A film története szerint Amparo férjének nyoma veszett a Kolumbiában dúló fegyveres konfliktusokban, így a nő kénytelen lesz elhagyni a hazáját és egy kis szigetre menekül gyermekeivel a polgárháború elől. Új, Amazonas menti otthonuk egyfajta senkiföldjeként funkcionál, ugyanis nem tartozik sem Peruhoz, sem Brazíliához, sem Kolumbiához. A család idővel rájön, hogy szellemek lakoznak a szigeten, és az elveszettnek hitt férfi is váratlanul megjelenik.

A film szépen kidolgozott szimbolikája jól keretezi és még inkább rétegeltté teszi a történetet. A nyitójelenetben látható csónak, amellyel behajóznak a szigetre, a későbbiekben pedig mint elsődleges közlekedési eszköz tűnik fel, önkéntelenül is felidézheti a görög mitológiából ismert Charón, az alvilág révészének alakját, aki a Sztüx folyón vezette át a holt lelkeket az alvilágba.

A film szereplőgárdáját – Amparót (Marleyda Soto) és férjét (Enrique Díaz) leszámítva – amatőrök, főként a sziget lakói alkották. Ők (közel nyolcszáz család) az előkészületi munkák során sokat meséltek a rendezőnek hitükről, az őket körülvevő szellemvilágról és a sámánszertartások során használt ayahuasca főzettől létrejövő hallucinációikról, amelyek során élénk színekben észlelték a körülöttük lakozó szellemeket.

A szellemvilágot természetesnek, mindennapi életük részének tekintik, semmiképpen nem gondolnak rájuk ijesztő entitásként (ezért nem lehetünk biztosak a film kezdetén abban, hogy ki szellem, és ki nem).

Ezek a beszélgetések nyomot hagytak a film vizuális síkján, ugyanis innen ered a színek hangsúlyos jelenléte a történetben. Amparo kislánya a cselekmény előrehaladtával egyre több élénk színű ruhát, kiegészítőt visel magán. A szigetre érkezés estéjén még csak a cipője és a fülbevalója foszforeszkál, később már a pólóján a minták is, majd a karkötői, a szoknyája, végül pedig a halottakat elbúcsúztató vizes jelenetben az arcára festett ősi motívumok is szépen fénylenek az éjszaka sötétjében. A végig tapasztalható, fokozatosan erősödő, majd a vizes jelenetben kiteljesedő foszforeszkálás még inkább aláhúzza és érzékenyen szemlélteti az elengedés és megbékélés gesztusát.

Hiába távoztak el az élők világából a holtak, emlékük mindig élénken jelen lesz az élők lelkében.

Amparo kislányának egyetlen megszólalása is erre irányul, illetve a karakterek kapcsolatának alakulása is szépen mutatja az elengedés folyamatát. Kezdetben Amparo mindenhova magával viszi kislányát, szorosan magához öleli, vagy fogja a kezét. Idővel ez a szoros kötődés azonban meglazul és fokozatosan elválnak egymástól. Amparo és kisfia ennek az útnak pedig pontosan az ellenkezőjét fogja végigjárni. Az utolsó jelenet kapcsán Seigner azt nyilatkozta, hogy a film alacsony büdzséje miatt eredetileg néhány csónakkal tervezték felvenni a jelenetet, ám amikor a helyszínre érkeztek, több mint ötven csónakkal várták őket a helyiek, akik szerettek volna részesei lenni a film felemelő zárlatának.

A több mint ötven éven át tartó, és közel kétmillió áldozatot követelő kolumbiai polgárháborút lezáró békekötésről egy rövid hírbevágás erejéig a film is tudósít minket. A film külön hangsúlyozza a politikusok azon igényét, hogy a béke megteremtése és fenntartása érdekében minél több nő vehessen részt a politikai vitákban és folyamatokban.

A Kimondatlan szomorúságban is fókuszba kerülnek a nők és a női energiák.

Ennek főként a történet főszereplője, Amparo fog megágyazni. A nőnek ugyanis egyedül kell helytállnia egy teljesen új környezetben, egy új munkahelyen, közben ellátni a háztartást, nevelni a gyermekeit és feldolgozni a veszteségeit. A falu meghatározó és nagy tiszteletben álló tagja pedig a nagymamának (abuela) szólított idős asszony, aki minden erejével segíti Amparót, valamint ő közvetít az élők és holtak világa között. A női energiák ereje, fontossága és a nagyobb jelenlétükre való igény mind spirituális, mind fizikális szinten megjelenik.

Több szempontból is egyfajta határfilmnek lehet tekinteni Seigner alkotását.

Először is a cselekmény a sehová sem tartozó senkiföldjén játszódik, ahol egy sajátos határtársadalom működik, határszéli kultúrájával és törvényen kívüli szubkultúrájával egyfajta lázadást is kifejez. Másodszor Amparo és családja státuszuk alapján szintén nem tartozik sehová, hiszen menekültek. Harmadszor pedig az élők és holtak világa közötti határvonal, ennek átlépése, együttes jelenléte is megmutatkozik a filmben. A zárójelenet során közösen elénekelt dal is a helyiektől származik. Az itt felhangzó ének azonban nem temetési dal, hanem ismét egyfajta határátlépést szemléltet, életünk egy új szakaszának, egy másik szintre való továbblépésnek a pillanatát örökíti meg (pl.: házasság, nővé érés).

A Kimondatlan szomorúság lassan csordogáló, minimalista családi dráma, amit kisebb hiányosságai ellenére is csak ajánlani lehet, hiszen igényes formanyelvi megoldásai, rétegelt szimbolikája és gyönyörűen megkomponált vizuális megoldásai miatt különleges, meditatív élményt nyújt nézőjének.

Avatar

Varga Dóra

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..