Kritika

Dolgozzanak most már a nyugdíjasok! – King’s Man: A kezdetek

A Kingsman névre hallgató angol kémszervezet jelmondata szerint „a modor mutatja, mit érsz.” Talán nem véletlen, hogy az eredettörténetben egyszer sem hangzik el az emblematikus mottó, a King’s Man: A kezdetek ugyanis következetlenül, helyenként egyenesen ízléstelenül nyúl az első világháború eseménysorához. A lassan nyugdíjaskorú Ralph Fiennes rajongói viszont örülhetnek, hogy sztárjukat akciózni látják.

Minden franchise rendelkezik olyan emlékezetes védjeggyel, amely képes elnyerni, majd részről részre fogyasztva táplálni a rajongók rokonszenvét. Matthew Vaughn képregény-adaptációinak titka meggyőződésem szerint egy ellentmondásban, a keretek közé szorított szabadosságban keresendő. A Kingsman-széria első két epizódja úgy dicsérte a direktor kifinomult arányérzékét, hogy közben az archetípusokkal való önreflexív játékkal, az angol eleganciával ütköztetett, határfeszegető humorral, a gyorsításokra és kikockázott momentumokra épített, stilizált akciórendezéssel, valamint a provokatív társadalmi kérdések sztoriba csempészésével a filmtörténet valamennyi James Bond-filmjének adott egy-egy kijózanító pofont.

A titkos szolgálat alcímre keresztelt első rész a túlnépesedés megoldásának thanosi logikáján gondolkozott, Az aranykör pedig a drogfüggők kriminalizásának problémakörével borzolta a kedélyeket. A King’s Man: A kezdetek című eredettörténet viszont most szintet lép: nem egy fikciós keretben feltett etikai kérdést tár a közönség elé, hanem a történelem egyik sötét fejezetét, a tízmilliók haláláért felelős első világháborút teszi szervezőelvévé.

És milyen rosszul teszi!

Meglepően hangozhat, de a „legelső független hírszerző ügynökség” melodrámai alapokra épült. Egy hercegi családba született úrfi, Conrad Oxford (Harris Dickinson) ifjonti hévvel csatlakozni szeretne a frontra vonuló angol katonákhoz, ám édesapja, Orlando Oxford (Ralph Fiennes) ezt bármi áron megakadályozná. Akár úgy is, hogy felfedi fia előtt gyanúját egy rejtélyes összeesküvésről: lehetséges, hogy az első világháború eseményeit valójában egy válogatott gonosztevőkből álló, titkos társaság mozgatja?

Az első világháború mozgóképes feldolgozottsága alulreprezentált a filmtörténetben, de a nemrégiben letelt 100. évforduló azért sokat javított helyzeten. Egyik oldalról a világégés grandiózus léptékéhez illeszkedő, döbbenetes rendezői vállalások biztosították a tiszteletteljes megemlékezést – gondolok itt a 1917 vágatlanságára, vagy az Akik már nem öregszenek meg formabontó forráshasználatára –, másik oldalról a tömegfilmesek is nyitottabbá váltak a steampunk-esztétikával kecsegtető történelmi esemény felé. A King’s Man: A kezdetek lényegét tekintve a Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték és a Wonder Woman által kikövezett utat folytatja.

Míg a második világháborút a holokausztért (is) felelős nácik kapcsán játszi könnyedséggel lehet a nagybetűs Gonosz elleni harcként ábrázolni, ugyanez az összetett nagyhatalmi érdekekért vívott első világháborúról már nehezen mondható el. A 2010-es évek forgatókönyvírói e problémát titkos összeesküvők történetbe iktatásával oldották fel, akik észrevétlen módon zavarják össze a politikai szereplőket. A manipulatív zsenik elleni küzdelem pedig már meg tudott jelenni a jó és a rossz harcaként, de a sematikussággal együtt is kaptak ezek a filmek egy értékes árnyalatot: nemcsak az antagonistákat, hanem a háború filozófiáját is bírálat alá vetették. Sherlock Holmes és Moriarty professzor halálos sakkjátszmája a háború kitörése körül bonyolódik, de a valódi tét az, hogy a tömegfegyverek használata milliók halálának rémképével fenyeget. Wonder Woman és a hadisten, Árész eljövendölt összecsapásán pedig

nem egyszerűen a háború vége múlik, hanem az erőszakra és gyűlöletre hajlamos emberiség megváltása.

A King’s Man: A kezdetek is megoldja, hogy egy formálódó kémszervezet és egy zsarnoki társaság egymásnak feszülése a jó és rossz harcának szellemiségével ruházza fel az első világháborút, a fenti két szuperprodukcióval ellentétben azonban jelen rendező most alapvetően kudarcot vall. Matthew Vaughn azt sem tudja pontosan behatárolni, hogy mi is a titkosügynökség első küldetésének valódi tétje. A lövészárok-hadviselésre kényszerülő katonák megmentése? (Ez szép, erkölcsös cél lenne.) Anglia győzelmének bebiztosítása? (Ez érthető lenne az angol szereplők miatt, de beárnyékolja az előbbi célt.) Esetleg atyai önzés vezérli az eseményeket, és Orlando Oxford megelégedne a fia megmentésével? (Ez lenne a legizgalmasabb tét egy közönségfilmben, de a forgatókönyv nem meri színtisztán bevállalni.)

Szomorú, de az első világháború Matthew Vaughn számára tulajdonképpen csak egyszerű játszóteret jelent. Hiába építkezik történelmileg ritka összetett szituációkra (pl. szarajevói merénylet, a Mexikó háborúba rántásáról szóló Zimmermann-távirat, a bolsevik hatalomátvétel), a King’s Man: A kezdetek csak átrohan a világháború négy évén, így súlytalan, villanásnyi, vagy a főhősök szempontjából tét nélküli epizódokká silányítja azokat. A titkos társaság „szuperbűnözőivel” hasonlóképpen bánik el a forgatókönyv. Papíron baromi izgalmas egy asztalhoz ültetni többek között Gavrilo Principet, Mata Harit, Lenint, Raszputyint és egy fináléig arc nélkül hagyott vezért, de hiányzik a kimért egyensúly a karakterek között. Egyes történelmi személyiségeknek alig van szerepe a történetben, így ikonikus nevük egyszerűen eljelentéktelenedik, a domináns súlyt kapó antagonistákat pedig idejekorán kiiktatják.

Mintha elromlott volna az első két részhez használt patikamérleg, olyan súlyos aránytévesztések jellemzik a hangnemkeverést, az akciórendezést és a karakterek közti egyensúlyt.

Az egyik pillanatban a szexuálisan abszolút szabadosnak ábrázolt Raszputyin (Rhys Ifans lubickol a szerepben) nyalogatja meg az idős, letolt gatyás Ralph Fiennes lábsebét, hogy aztán a következő jelenetek egyike már a modern háború milliók életét követelő természetéről lamentáljon. Ha egy akciójelenet a valóságból építkezik (pl. a szarajevói merénylet), a legkézenfekvőbb látványeffektusra építő alulrendezettséget tapasztalhatjuk meg, ha viszont fikciós helyzetbe keveredünk, elszabadul a rendezői kreativitás. A marketing és a kritika joggal helyezte előtérbe az orosz táncpárbajjal felérő összecsapást Raszputyinnal, de van egy nagyszerűbb, tanítani való akciószcénája is a filmnek. A senkiföldjén zajló, néma közelharcban egyszerre van jelen a lövészárok-hadviselés kegyetlensége, a férfivá válás félelmetessége és elkerülhetetlensége és a már emlegetett steampunk-esztétika. Gyönyörű!

A Kingsman-franchise mellékszereplői egyébként különösen kidolgozottak, emiatt emlékezetesek és szerethetőek: gondoljunk csak a minden téren penge Gazelle-re (Sofia Boutella) vagy a „Take Me Home, Country Roads”-t éneklő Merlinre (Mark Strong). Ezért is sajnálatos, hogy a kémszervezet alapítótagjai inkább polkorrektnek szánt skiccek. A két Oxfordot egy határozott, gyorsgondolkodású komorna és egy technikai vívmányoktól ódzkodó, afrikai szállásmester segíti. Előbbi karaktert Gemma Arterton erőt sugárzó jelenléte menti meg az érdektelenségtől, utóbbi figura Djimon Hounsou üres alakításán túl is problémás: gyarmatosítottként közel sem egyenrangú a kémszervezet arisztokratáival.

A Kingsman-filmek legszerethetőbb eleme számomra az az érzelmileg szokatlanul rétegzett mester és tanítvány kapcsolat volt, ami idővel apa-fiú viszonnyá nemesült Töki (Taron Egerton) és Harry Hart (Colin Firth) között.

A King’s Man: A kezdetek ezt az összetevőt megtartja, de csavar is egyet rajta – e fordulat pedig Matthew Vaughn legizgalmasabb rendezői döntésének bizonyul. A két Oxford kapcsolata érzelmekkel teli, melodrámai viszony. Az apa és fia közti ellentétben egyszerre feszül egymásnak a gyász eltérő megélése és egy generációk közötti jellegzetes különbség: a világ kegyetlenségének kiismeréséből fakadó kiábrándultság és világmegváltás naiv szándéka. S míg az első két rész Töki, vagyis egy gonosz legyőzésére született fiatal hőssé válását követte nyomon, addig az eredettörténet egy nyugdíjhoz közeli apát rugdos át a campbelli hősmítoszon.

Ez a nézőpontváltás tényleg értékes: azt sugallja, hogy Matthew Vaughn az aránytévesztések ellenére igazából újra csak jószándékkal provokál. Mert 2021-ben hiába gondoljuk, hogy a világ megmentése – egy klíma- vagy akár egy politikai válságtól – a jövő generáció feladata, valójában épp ezzel a konzervatív hozzáállással taszítjuk a fiatalságot, egyben az emberiséget a vesztébe. A világ megmentésének súlya éppúgy terheli a nyugdíjasokat is. „Aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve, aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze.” Ez a churchilli szállóige ma már mit sem ér. A filmbéli úriemberek sem bújhatnak a rangjuk és a koruk álcája mögé, ifjúkori lendülettel és érzelmekkel kell kiállniuk saját értékrendjükért. És dicséretes állásfoglalás, hogy Ralph Fiennes is bevállalta az ízléstelen humorú, hegyi kecskékkel küzdős pillanatokat egy jószándékú, de körmönfont üzenetért. Csak kár, hogy a színészóriás karizmája képregényhősként korántsem olyan átütő, mint angol betegként vagy elszánt diplomataként.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com