Aaron Sorkin 1968-ig nyúlt vissza, hogy megmutassa, honnan indultak el a mai társadalmi válsághoz vezető folyamatok Amerikában. A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7) szédítően aktuális, remek párbeszédek domborítják ki a múlt és a jelen közti párhuzamokat, de a formanyelvi kereteket nem reformálja meg a film.
Ami ’56 a magyaroknak, kicsit olyasmi ’68 az Egyesült Államoknak, Franciaországnak és Csehországnak – talán így lehetne a legjobban átadni ennek az évnek a jelentőségét. 1968-ban a világ számtalan pontján a boomer generáció (tehát a második világháború után született nemzedék) nekifeszült az uralkodó rendszer dogmáinak, ellenkultúrát hozott létre olyan elemekkel, mint a szexuális szabadság vagy épp a nyitás a könnyűdrogok felé. Ide tartoznak még a békemozgalmak és az egyenlőség általános hirdetése is.
1968-ban a két pólus egymásnak feszült Chicagóban: a regnáló elnököt adó Demokrata Párt jelöltállító gyűlésére rengeteg ember (döntő részben fiatal) érkezett, hogy tiltakozzanak a vietnámi beavatkozás ellen. A város polgármestere rendet akart, ezért nem engedélyezte a tiltakozásokat. Részben emiatt a jelöltállító gyűlés zavargásokba torkollott, a rendőrség összecsapott a tüntetőkkel. Utóbbiak vezetői voltak azok a 7-ek, akiket később egy politikai per keretében az új Nixon-adminisztráció pellengérre állított.
A chicagói 7-ek tárgyalása nem vezet félre a címben: valóban a perről szól.
Az első pár percben épp csak bemutatják a címben megnevezett szereplőket: a két füves hippit, Abbie Hoffmant (Sacha Baron Cohen) és Jerry Rubint (Jeremy Strong), a magukat túl komolyan vevő, fiatal aktivistákat, Tom Haydent (Eddie Redmayne) és Rennie Davist (Alex Sharp), a jólelkű és ártalmatlan David Dellingert (John Caroll Lynch). A két jelentéktelen szereplővel nem foglalkoznak, viszont egy afroamerikai férfi sokáig szintén a vádlottak padján ült: Bobby Seale (Yahya Abdul-Mateen II) ugyanúgy beszédet mondott a tüntetéseken, és bár csak pár órára ment a városba, a Fekete Párduc tagjaként a hatóságok célpontjába került. A film az enumerációt az ügyésszel (Joseph Gordon-Levitt), a bíróval (Frank Langella) és az ügyvéddel (Mark Rylance) zárja.
Ettől kezdve pedig döntő részben a tárgyalóteremben játszódik a dráma, csak néha lépünk ki a vádlottak főhadiszállására vagy más érintett lakásába. A múltat inkább a tanúkon keresztül ismerjük meg, de maga a tüntetés vagy zavargás valójában csak részleteiben bontakozik ki – a teljes kép nem áll össze a végére sem. Sőt voltaképpen maga a tárgyalás sem: az 1970-ben zajló esemény valódi médiaszenzáció volt, az új ellenkultúra megannyi képviselője megjelent a tárgyaláson Allen Ginsberg költőtől Judy Collins zenészig.
A történetet író és rendező Aaron Sorkin komoly választás elé kényszerült a történet vázának felállításakor,
az ugyanis egyértelmű volt, hogy a történelmi eseményekben gazdag 1968-as évet és annak utóhatásait nem lehet egyetlen filmben bemutatni. A rendező elejtett célzásokkal kitér a legfontosabb eseményekre (így Martin Luther King halálára vagy Robert F. Kennedy meggyilkolására), de a hangsúly nem ezen nyugszik. Sorkin célja az volt, hogy a máig tartó politikai szembenállás alapját bemutassa.
A rendező életművében tehát visszatérünk a millenniumi évek gondolatiságához. Sorkin Az elnök embereitől a Híradósokig tartó korszakában az amerikai demokrácia ellentmondásait vizsgálta, tette mindezt már-már naiv optimizmussal. Az alkotó látta a problémákat, de hitt azok megjavításában.
Elkötelezett demokrataként is képes volt arra, hogy az árkok betemetése mellett emeljen szót.
Főhősei alakjában – legyen az a demokrata elnök, Jed Bartlet vagy a republikánus Will McAvoy – ideálokat teremtett, akik önmagukba nézve képesek felismerni hazájukban vagy pártjukban a rosszat, és törekedni azok megjavítására, a jóra. Nézeteiből sokat emelt át később Barack Obama és elkötelezett centrista alelnöke, Joe Biden, aki pillanatnyilag a demokrata elnökjelölt a 2020-as elnökválasztási kampányban.
A chicagói 7-ek tárgyalását Sorkin még 2007-ben írta, de csak 2019-ben tudta megrendezni.
A kettő között pedig az egész világ megváltozott – maga a rendező is. Nem lehet azt mondani, hogy az új filmmel az árokásás a célja, de a korábbi békítő szándék mintha elhalványult volna. A chicagói 7-ekben egyértelmű pólusok alakulnak ki, amelyben a tüntetők és a vádlottak állnak a jók oldalán, a bíró és az Igazságügyi Minisztérium pedig a rossz oldalon. Utóbbinál csak Joseph-Gordon Levitt karaktere adja az árnyalást, de ott legalább van némi korrekció – a másik oldalon nem találunk rossz szándékú embert, legfeljebb esendőt, de még őt is kimosdatják.
Félreértés ne essék: ettől még A chicagói 7-ek tárgyalása remek film. Sorkin ismét frappáns és feszes párbeszédeket írt. A tárgyalás megnyitása lehengerlő, pörögnek a szópárbajok a teremben, amit még jobban kiemel a kiváló casting. Nem is maguk a színészek jók: Eddie Redmayne a szokásos piperkőc, de kissé karót nyelt szépfiú, Sacha Baron Cohen beszólogat, ahogy szokott, Mark Rylance pedig ugyanaz a kedves öregúr, akiből ki se néznénk, hogy mennyire okos, ártatlan képe mögött ismét ott bujkál a ravaszság.
A szerepválasztás volt tökéletes.
Ha a színészek közül valakit ki kellene emelnem, az sokkal inkább Frank Langella lenne, aki úgy tudja eljátszani a jog köntösébe és a bíróság intézményének presztízse mögé bújó szemétládát, hogy közben végig integráns és következetesen pártos szereplő marad – szeretnék behúzni neki gonoszságáért, de tudom, hogy nincs értelme, mert ugyanolyan gazember maradna utána is.
Sok remek színész kapott kiváló párbeszédeket, a gárda egymást erősíti az összezárt teremben – képzeljük el, milyen energiák szabadulnak fel, amikor 8 olyan színész szerepel egy jelenetben, akiket jelöltek már Oscarra vagy méltattak vele (vagy pl. Jeremy Strong esetében idén Emmy-díjjal). A legendás sorkini párbeszédeknek jó terep a tárgyalóterem. A film működik: izgalmas és fordulatos (jó, azért van benne erőltetett fordulat), megdöbbent és felháborít, jó pillanatokban el is gondolkodtat. A rendező sosem volt jó a képi elemekben, és ez most is igaz: az archív híradós bevágások rémesen elütnek a felvett jelenetektől. A bíróságon viszont nincs szükség formabontó beállításokra. El lehetett volna képzelni persze jobb megoldásokat, de a hiányuk nem szembetűnő.
Csakhogy A chicagói 7-ek tárgyalása kísérletet sem tesz a műfaj fejlesztésére, urambocsá’, reformjára.
A tárgyalótermi drámák zsánere mondhatni kifulladt mára, csak marginális próbálkozások voltak az elmúlt években, mint a Just Mercy. A tízes években igazán csak A bíró volt képes megszólítani a széles közönséget, és az is kis híján elsüllyedt a giccsben. Ironikus, hogy Sorkin egyébként ebben a műfajban kezdte pályafutását: első forgatókönyve az Egy becsületbeli ügy volt (sőt az első színpadi rendezése is: 2016-ban a Broadwayen színpadra állította a Ne bántsátok a feketerigót!). Kereteiben nem változott azóta sem a művészete. A chicagói 7-ek művészeti értelemben tehát pont olyan, mint Sorkin első rendezése, az Elit játszma: egy nagyon jó film, amiben nincs semmi rendkívüli.
Két lényegi különbség mégis van e filmek között, de egyik sem művészeti jellegű. Egyrészt a direktor most kvázi „hazai terepen” játszik, vagyis politikával foglalkozik. És ez egyértelműen jobban is áll neki.
Remek érzékkel ragadja meg azokat a kulcsmomentumokat a múltból, amelyek a jelenünket befolyásolják.
Tom Hayden például kimondja: azért veti meg Abbie Hoffman hippijeit, mert a progresszív baloldalt az ő füves bagázsukkal azonosítja a társadalom a következő ötven évben az egalitárius szemléletű politikai eszmeiség helyett. Hoffman kontrája viszont szintén jogos: a progresszíveknek elsősorban a hatalom a fontos, csak utána a társadalom. Sorkin szerint itt, 1968-69-ben csúszott valahol félre a társadalom, ekkor vált ketté, és a hasadék azóta is mélyül. Fontos látni, hogy a tízes évek meghatározó amerikai nagyregénye, Nathan Hill Nixe ugyanerre a megállapításra jut. És akárcsak a film, a könyv sem látja a kilábalást a válságból.
A másik különbség a véletlennek köszönhető: A chicagói 7-ek ugyanis szédítően aktuális. Idén nyáron egy afro-amerikai férfi rendőri túlkapás áldozata lett, ennek hatására tüntetések és zavargások kezdődtek az Egyesült Államokban. Az összefoglaló nevén Black Lives Matternek hívott mozgalom hatásai pont úgy csapódtak le a társadalomban, mint a ’68-as események. A konzervatív, idős réteg (az a generáció, amelyik fél évszáddal ezelőtt liberális hippiként felborította világrendet) elutasította a kezdeményezést, a tüntetőket bűnözőknek és zavargóknak állította be (csak úgy, mint ötven évvel ezelőtt tette velük a társadalmi többség). Miközben a másik oldalon szintén hiányoznak a mértékletességet hirdető, józan hangok, és az ellenállás közepette ugyanúgy kirekesztő megbélyegzéssel illetik a másképp gondolkodókat, mint a beat-generáció tette korábban.
Sajnos ezek a párhuzamok csak mintegy véletlenül domborodnak ki.
Ugyanakkor biztos vagyok benne, ha Sorkin most forgatná le a filmet, sokkal nagyobb figyelmet szentelne ennek a kérdésnek. Ehelyett egy émelyítően patetikus lezárást kapunk a rendezőtől, amelyet érdemes gyorsan ignorálni – az ugyanis a film legrosszabb része.
