Három generáció, három szenvedély, három fiú, aki feltette az életét arra, hogy táncos legyen. Halász Glória Három tánc című, kifejezetten felhasználóbarát filmje a Magyar Táncművészeti Egyetem klasszikus balett szakának kulisszái mögé vezeti a tánc, a szokatlan élettörténetek és a jó magyar dokuk szerelmeseit.
Halász Glória a művészet, az alkotás természetét és a művészi pálya, az önkifejezés hatására átalakult emberi sorsokat kutatja szinte minden alkotásában. 2011-ben a Vasfüggöny című filmjében a Váci Börtönben működő színházról mesélt, 2014-ben a Dr. Lalában a bohócdoktorok világába vezette nézőit, rá két évre a Mi ez a cirkusz? a Recirquel társulat titkait tárta fel, majd miután 2017-ben tett egy indiai kitérőt a témát csak érintőlegesen tárgyaló, a savtámadások áldozatait bemutató Rupa butikjával, most ismét a művészet mibenlétét vizsgálja hazai terepen Három tánc című dokumentumfilmjével. A művészet ezer arca, amiben azért sok a közös pont: a szenvedély, az elhivatottság, a gyógyító erő, a küzdelem és az adás öröme minden hősének életét meghatározza.
Nincs ez másképp most sem. A Magyar Táncművészeti Egyetem klasszikus balettet tanuló diákjai, az I., V. és IX. évfolyamos Ulrich Marcell, Mezei Ábel és Kóbor Demeter a táncossá válás rögös útjának más-más fázisában vannak. Marcell még csak most ismerkedik ezzel a kemény, lemondásokat követelő élettel, Ábel már túl van az első örömökön és csalódásokon, Demeter pedig a siker küszöbén készül fellépni a világot jelentő deszkákra.
A három fiút kor szerint egymás után bemutató kis egységek legelején már kiderül, a balett világa kegyetlen világ. A Billy Elliott óta mindannyian tudjuk, hogy egy fiúnak sokszor bizony komoly ellenállást kell leküzdenie, hogy eltáncolhassa az álmát. Stephen Daldry filmje azonban jótékony homályba takarja a képző éveit, amik bizony nem épp a könnyed piruettekről szólnak.
Halász Glória filmje már nem rejti el a néző elől azokat a kihívásokat, melyekkel napi szinten kell ezeknek a fiúknak szembesülniük. Azért ez nem a Whiplash akár öngyilkosságba kergető kiképzőtábora, nevezzük inkább kis magyar Whiplashnek, ahol azért a megalázás, a cinizmus, az alulértékelés a napi eszközök között szerepelnek, miközben ott van a családtól való elszakadás és a nem elhanyagolható fizikai fájdalom is.
De a rendező nem ítélkezik,
meghagyja a nézőnek, hogy eldöntse: amit lát, szükséges ahhoz, hogy ezek a gyerekek naggyá legyenek, vagy szörnyülködve fogadkozzon magában, hogy ő bizony nem engedi majd a saját fiát erre a kíméletlen pályára.
Persze mielőtt Fekete hattyút kiáltanánk, ez tényleg egy szoftosabb világ, aminek pont ugyanannyira megvannak a maga napos pillanatai is. Az egyensúlyt a film is megteremti: Pénzes Máté szintén a Whiplasht idéző, sokszor egészen thrilleres hangulatot teremtő jazzfutamai nagyítják fel a táncosok világára vetülő árnyékokat, míg Podányi Dániel és Pataki Ádám operatőrök stilizált, erősen szürkés-zöld színben úszó képei erősítik az azt betöltő fényt. Az előbbi irányában tolják el egyértelműen a mérleget az egyes egységeket záró önvallomások is, melyekből egyértelműen kiderül, hogy
ezek a fiúk imádják, amit csinálnak, és minden izzadságcseppet örömmel adnak azért, hogy elérjék a céljukat.
Időnként az az érzésünk támad, hogy a vágóasztalon a hatásvadászat vezérelte a munkát, de ez sem csorbítja azt a felszabadító és megindító érzést, ami ezeket a gyerekeket elnézve előtör. A Három tánc érzelmes, de nem érzelgős, megérintő, de nem manipulatív alkotás, ami a balett szerelmeseinek kötelező, az érdekes sorsok kutatóinak pedig erősen ajánlott.
