A Greta Gerwig által írt és rendezett Kisasszonyok amellett, hogy gyönyörűen meséli újra minden idők egyik legnépszerűbb lánytörténetét, mesteri módon hajt fejet Louisa May Alcott öröksége előtt – nincs kétség afelől, hogy igenis szükség volt erre az újabb adaptációra.
Amikor kiderült, hogy az első szólórendezésével írói és direktori Oscar-díjra jelölt Greta Gerwig következő filmje egy Kisasszonyok-adaptáció lesz, hirtelen furcsának tűnt ez a döntés. Gerwig a saját tinédzserkora által inspirált Lady Bird előtt színésznőként és íróként is szerzői független filmekkel hívta fel magára a figyelmet, melyek nagyon mai figurákat és szituációkat vonultattak fel, és viszonylag szűk közönségnek szóltak. Ehhez képest a Louisa May Alcott által írt Kisasszonyok az egyik legrégebbi, legismertebb és legnépszerűbb ifjúsági regény, amit számtalanszor adaptáltak már, és csak az elmúlt pár évben minisorozat, illetve napjainkba helyezett film is készült belőle. A 2019-es változat megnézése során hamar egyértelművé válik, hogy Gerwig
még a legismertebb történetet is képes úgy feldolgozni, mintha először látnánk.
A March-lányok csaknem 150 éve képezik részét a kollektív emlékezetnek: a házasságot elutasító, írói karrierrel kacérkodó Jo, a puccos társasági életre vágyó, tehetséges festő Amy, a pénzről és családi fészekről álmodó Meg és a végtelenül jószívű, csendes és mélabús Beth. Az egymástól nagyon különböző, egytől-egyig imádnivaló lányok a polgárháború idején élik anyagiakban szegény, de szeretetben gazdag életüket bölcs és gondoskodó édesanyjukkal, miközben apjuk a fronton önkénteskedik.
A magával ragadó felnövéstörténet generációk meghatározó olvasmánya, pedig Alcott számára a könyv egyáltalán nem volt olyan szerelemprojekt, mint Gerwignek az adaptálása. Az írónő szerkesztője tanácsolta azt neki, hogy a könnyű pénzkeresés céljából írjon lányoknak szóló ifjúsági regényt, és mivel saját elmondása szerint nem voltak női barátai, jobb ötlet híján a családját vette alapul. Az 1868-ban kiadott Kisasszonyok akkora siker lett, hogy Alcott folytatást is írt hozzá Jó feleségek címen (ebben már huszonévesek a szereplők) – ezt a két könyvet pedig később egyben kezdték el kiadni Kisasszonyokként, és a filmadaptációk is a kettőt együtt szokták feldolgozni.
Gerwig új megközelítésből nyúlt hozzá a regényhez, a végeredmény pedig pont ettől lett az alapmű előtt legjobban tisztelgő adaptáció.
Rögtön a film nyitányában szembesülünk a rendező legradikálisabb döntésével, azzal, hogy átalakította a regény lineáris elbeszélését: helyette két párhuzamos idősíkra bontotta a serdülőkort és a felnőttkort. Bár ez kizökkentő és a regény ismerete nélkül akár zavaros is lehet úgy találkozni először a March-lányokkal, hogy már az önmegvalósítás külön útjain járnak, a megkavart időrend gyorsan létjogosultságot nyer. A két idővonal ugyanis csak még hangsúlyosabbá teszi a regényben is jelen lévő legfőbb tanulságot: felnőni kiábrándító.
Gerwig és az operatőr Yorick Le Saux (Halhatatlan szeretők, A stylist) kifejezetten filmes eszközökkel húzták alá ezt az állítást: a gyerekkori jeleneteket olyan szűrön keresztül vették fel, amitől a színek sokkal melegebbé váltak, a jelen pedig hidegebbnek és szürkébbnek érződik mellette.
A színvilág mellett az egymásba simuló, mégis határozott vágások is egyértelművé teszik, hogy éppen hol járunk, ahogy a kosztümök, a frizurák és a környezet változása is.
A felosztás nem véletlenszerű, a múlt és a jelen folyamatos párbeszédben vannak egymással, a tematikus kapcsolódás pedig időként minikatarzisokhoz is vezet (például Beth két kulcsjelenetének összekapcsolásakor). Praktikus okokból is remekül működik a két regény összemosása, hiszen az olvasók a családi házban töltött időszak miatt imádják igazán a történetet, a lineáris adaptációk pedig nem tudják elkerülni, hogy ne az első felük legyen az erősebb.
A múlt szándékosan megszépített, de a teljes filmre jellemző, hogy olyan, mint egy gyönyörű mozgó képeslap, amit a kosztümtervező Jacqueline Durran (Büszkeség és balítélet, Anna Karenina) ruhakölteményei és Alexandre Desplat (A víz érintése, A Grand Budapest Hotel) zenéje tesznek még varázslatosabbá. Gerwig alkotásait mindig kellemes nézni:
képes otthonossá és vonzóvá tenni a filmjeit, melyek világába mi is szívesen beleköltöznénk, és melyek szereplőivel mi is szívesen lógnánk együtt.
Amikor valaki nekiáll a Kisasszonyokat adaptálni, minden a megfelelő színészek kiválasztásán áll vagy bukik. Alcott alaposan megrajzolta a főszereplők jellemét, amit értelemszerűen az olvasók hitelesen szeretnének viszontlátni a nagyvásznon, emellett az eddigi legnépszerűbb 1994-es adaptáció szereplőgárdája is elég magasra tette a lécet.
Saoirse Ronan a Vágy és vezekléstől a Két királynőig megannyi kosztümös filmben játszott már, de Jo March eljátszására inkább a Lady Bird szenvedélyes lázadó tinije készítette fel. Fantasztikus alakítást nyújt a gyerekként büszke különc, felnőve elbizonytalanodó Alcott-alteregóként, de akarva-akaratlanul is ellopja tőle a show-t Florence Pugh (Lady Macbeth, Fehér éjszakák) Amy-je. A legkisebb March-lány beképzelt és számító fruskaként maradt meg a többség emlékezetében, de Gerwig most helyreteszi ezt a hamis képet anélkül, hogy átírná a karakter lényegét: egyszerűen megadja neki a szükséges játékidőt és néhány kulcsmondatot ahhoz, hogy megértsük a motivációt. Érezhető, hogy Gerwiget lenyűgözi a két legambiciózusabb lány, akik egyszerre ugyanolyanok és teljesen különbözőek:
mindketten pénzről és művészi sikerekről álmodnak, csak más-más áldozatokat hajlandóak meghozni értük.
Jo és Amy erőteljes személyisége annyira leuralja a filmet, hogy a másik testvér, Beth és Meg kissé háttérbe is szorulnak mellettük. Ők jóval szerényebb életet választanak maguknak, és bár a hagyományos női szerep beteljesítése kapcsán el is hangzik, hogy ezek az álmok sem kevésbé fontos álmok, mégsem kap akkora hangsúlyt a történetük, mint a testvéreiké. Ettől még a Meget alakító Emma Watson és a Beth-et megformáló Eliza Scanlen (Éles tárgyak) a kisebb szerepükben is tündökölnek, a négy lány közötti kémia pedig tökéletesen működik.
Az ötödik kisasszonynak tekinthető Laurie-t Timothée Chalamet kelti életre (a Szólíts a neveden óta nem volt ennyire szerelmes belé a kamera), aki bánatos szemű byroni ficsúrként válik a March-család állandó tagjává. Az inkább férfias Jo és az inkább nőies Laurie dinamikája tökéletesen tükrözi a könyvbéli karakterekét, és a történet egyik legérzékenyebb pontját, vagyis kettejük kapcsolatának végkimenetelét is úgy kezelte Gerwig, hogy természetes következménynek hasson. A felnőtt szereplők is remekül lettek megválogatja, és mindenképp érdemes kiemelni közülük Laura Dern alakítását a fájdalmait és frusztrációit lefojtó, hatalmas szívű Marmee-ként, Chris Cooper titokban gyászoló Mr. Laurence-ét, Tracy Letts szórakoztatóan ütnivaló szerkesztőfiguráját és persze Meryl Streepet, aki March néniként Az ördög Pradát visel Mirandájának morcos vénasszony-változatát hozza.
Gerwig életében meghatározó szerepet tölt be a Kisasszonyok regény: saját elmondása szerint nem tudja eldönteni, azért imádta Jo karakterét, mert olyan volt, mint ő, vagy azért lett olyan, mint Jo, mert annyira imádta a karaktert. Ő maga kereste fel a Sony stúdiót, amikor meghallotta, hogy új adaptációban gondolkoznak (ez még a Lady Bird előtt történt), és először csak a forgatókönyv megírására, később a megrendezésére is lecsapott. Nincs kétség a személyes kötődés felől, de Gerwig
elsősorban nem a saját hangját adta hozzá a Kisasszonyokhoz, hanem Louisa May Alcottét.
A film érezhetően modernebb a regénynél, de akik azzal vádolnák, hogy a feminizmusa idegen lenne a korszaktól vagy az alapműtől, valószínűleg nem emlékeznek a könyvre, amiben megtalálhatjuk a legerősebb mondatokat Amy „Vagy nagy akarok lenni, vagy semmi” kijelentésétől Marmee „Életem minden napján dühös vagyok” vallomásáig. Gerwig ugyan sok újdonságot is beletett a forgatókönyvbe, de ezek nagy része (például Jo monológja a nőkről) szintén Alcottól származik – a naplóiból, leveleiből és a többi könyvéből.
Nemcsak mondataiban idézi meg Alcottot, a személye is sokkal konkrétabban megjelenik Jo-ban – és ez vezet a film legbravúrosabb megoldásához, ami egyben talán a legfontosabb adaptációvá is teszi azt. Megoszlik a rajongók véleménye arról, hogy mennyire kielégítő a regény lezárása, de egy emberről biztosan tudjuk, hogy utálta: az írója. Alcott a szerkesztői nyomás és az eladhatóság érdekében a társadalmi elvárásoknak megfelelő véget írt, ami – főként mai szemmel – nem éppen hű Jo (és az írónő) személyéhez. Gerwig egy zseniális és szintén csak mozgógépen működő csavarral úgy etette meg a kecskét (ami ez esetben Alcott igazi szándékát jelenti) és tartotta meg a káposztát (vagyis az eredeti happy endet), hogy utána csak ámulni tudunk.
A Kisasszonyok egyfajta igazságszolgáltatás Alcott számára, de Jo útja nem csak róla szól, hanem a világ összes (női) alkotójáról.
Arról, hogy a női ambíció nem elítélendő dolog, az egyszerűnek tűnő történetek is lehetnek jelentőségteljesek, és sosem szabad hagyni, hogy kisemmizzenek a saját alkotásodból. Jo March és a szerkesztője csatározásában mindenki magára ismerhet, aki valaha egy személyes és/vagy nőkről szóló történetet próbált eladni egy kiadónak, producernek vagy más felettesnek, az utolsó képsorok pedig Alcott öröksége mellett őket is ünneplik. És végső soron ettől lesz a 2019-es Kisasszonyok időszerű és kihagyhatatlan adaptáció.
