Kritika

Mr. Ripley egy szellemjárta házban – Kísértő múlt

Spiritualitás és művészet, szellemjárta ház és erőszakos férj. A Kísértő múlt a horror és thriller vonalán táncol, miközben ide-oda ugrál a nevetséges és az unalmas között. Ezen pedig sem A tehetséges Mr. Ripley-vonal, sem a két sztárfőszereplő nem tud segíteni.

Vigyázat, a kritika utolsó harmada spoilert tartalmaz.

A Netflix számtalanszor kapja meg a kritikát, miszerint előnyben részesíti a mennyiséget a minőség rovására. Abból tényből azonban, hogy a streaming oldal a 2021-es év minden egyes hetére ígért egy új sajátgyártású filmet, arra következtethetünk, hogy nem tervez tanulni a hibáiból a Netflix. Félreértés ne essék, számos kiváló alkotás készült már el náluk, gondoljunk csak az elmúlt évek díjszezonjainak zászlóshajóira. A formula viszont valahogy úgy áll, hogy minden Mank-re jut másik tíz középszerű darab, mint A potyautas vagy a Városi cowboy. Vagy annál is rosszabb, mint A lecsap csapat vagy az Igen nap.

És nem az A-listás színészek hiányáról van itt szó, hiszen a felsorolt filmeket olyan sztárok vezették, mint Idris Elba, Anna Kendrick, Melissa McCarthy vagy Jennifer Gardner. Ahogy az is biztos, hogy a produkciók mögötti büdzsék sem lehetnek túl szűkek.

Valami azonban sokszor mégis félremegy. Ahogy az történt most a Kísértő múlt esetében is. Amanda Seyfried és James Norton ide vagy oda.

A Sikersztoriért Oscar-díjra jelölt alkotópáros, Robert Pulcini és Shari Springer Berman ezúttal egy 2016-os misztikus thrillert dolgoztak filmre. Elizabeth Brundage regénye azonban vagy nem kapott méltó adaptációt, vagy már az alapanyaggal is súlyos hibák voltak. (A végeredményen a különbség mondjuk nem változtat.) Az egyébként is eléggé egyhangú film rosszabb pillanatiban egyenesen nevetséges, míg a legjobbakban is csak átlagos tud lenni.

A történetben egy fiatal házaspár és kislányuk egy amerikai kisvárosba költöznek, egy kies környék üresen tátongó házába. A férfi itt kapott egyetemi állást, a nő cserébe feladott mindent, ami New Yorkhoz kötötte: jól menő munka, szülők és barátok. A teljes elszigeteltség pedig még rosszabbra fordul, amikor mind anya, mind lánya szellemeket kezd látni és egy halom ijesztő furcsaság veszi kezdetét.

Ahogy azonban haladunk a játékidőben, szépen kibontakozik egy még nagyobb veszély: a szimpatikus és kedves férj közelről sem az, akinek elsőre látszik.

A film egyik legnagyobb gyengesége már most is kitűnik: egyszerre próbál kísértet-sztori lenni a szellemjárta házzal és egy titokzatos múltbéli gyilkossággal, miközben az erőszakos férj igazi oldaláról is megpróbálja lerántani a leplet.

Így azonban két szék között a pad alá esik: a félmegoldások sem a horror, sem a csavaros pszichothriller kedvelőit nem fogják kielégíteni.

Ahhoz nem elég félelmetes, hogy igazán szorongjunk rajta, ráadásul egy csavarral a film nagyjából közepén át is vált a fenyegető szellemes szál egy ártatlanabb spirituálisba. Amely nem mellesleg a Kísértő múlt nevetségesbe hajló elemeiért is felel.

Ahhoz azonban végképp nem elég mély, okos vagy csavaros, hogy felvegye a versenyt olyan alkotásokkal, mint A tehetséges Mr. Ripley, vagy a filmtörténet hasonló férfikaraktereinek táptalajául szolgáló klasszikus, a Gázláng. Hol az értelmetlen erőszak, hol az inkonzisztens válaszreakciók, hol pedig a férjet alakító James Norton játéka az, ami miatt egyszerűen nem működik ez a szál.

Innentől spoiler következik.

De a Kísértő múlt ezeknél is nagyobb hibát követ el, amikor kétszer is cserbenhagyja a feleség, Catherine karakterét. Egyrészről Cath bulimiáját mindössze évek óta tartó boldogtalanságának jeleként mutatja be, ami talán túlságosan is hatásvadász módon próbálja megértetni a nézővel, hogy ez a nő bizony jó ideje nem találja a helyét férje mellett. Ennél azonban nem megy mélyebben bele a témába. Mióta tart a betegség, mikor és miért is kezdődött el? És miért van az, hogy az egyértelmű jelek ellenére sem próbál meg igazán senki sem segíteni Cathnek? Amikor pedig Seyfried nem a mosdó felett görnyed, akkor meglepően természetesen kezeli a film a betegségét. Amolyan sejtelmes ómenként kerül csak elénk, ahogy a nő minden étkezést gondosan kerül vagy minimalizál.

Szinte azt sugallja a film, hogy egy titkon erőszakos férfi mellett normális az, ha ilyen irányba indul el a feleség.

Ennél is meglepőbb és elkeserítőbb azonban a befejezés. Nem is a történések szintjén, hiszen az, hogy végül bekövetkezik a tragikus elkerülhetetlen, akár merész csavarként is működhetne. A baj a narráció által aláhúzott üzenettel van. Eszerint pedig nem kell aggódni, hogy meghalt a feleség, a férjet – azaz a gonoszt, ahogy mindig is – szintén utoléri a végzete. És itt kapcsolódik vissza a film a spirituálishoz és a túlvilághoz. Hamis reménysugárként tünteti fel azt, hogy Cath szelleme és lelke tovább él. Mit neki az, hogy életének legszebb időszakától, testétől és lányától szakította el őt a férfi, akiről azt hitte, hogy szereti őt? Mintha a „rossz elnyeri méltó büntetését”-befejezés feloldaná a brutális gyilkosságot.

A film ugyan látványvilágban megállja a helyét, a hasonló tematikával dolgozó alkotások mostanra bevetté vált sárgás árnyalata itt is jól mutat. A zárójelenetet leszámítva pedig az effektekre se lehet igazán panaszunk. A tempó teljesen korrekt, ami miatt a kétórás játékidő sem tűnik elhúzottnak. A fent említett hibák miatt azonban mindezek csak átlagossá emelik a darabot.

Mondanám, hogy aki nem bánja a századik szellemjárta házas horrort, vagy szívesen leül a középszintű thrillerek elé, azoknak hajrá. De a Kísértő múlt tényleg kudarcot vall mindkét fronton. Aki viszont bármiben elnézi Amanda Seyfriedet, annak tökéletesen megfelel majd a film. Hiszen a megannyi félresikerült megoldás között ő az egyetlen, aki érdemes a figyelmünkre.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés