A sajtó szabadsága 1848-ban is elsőszámú pontként szerepelt a márciusi ifjak követeléseiben, ahogy a ’70-es évek háború fűtötte Amerikájában is. A Pentagon titkai olyan újságírók előtt hajt fejet, akik vakmerő kiállásukkal szereztek érvényt e követelésnek, de a megvalósítás inkább az USA vietnami kudarcához hasonlatos: lassú szenvedés a politikai frázisokban.
1971-et írunk. Az amerikai társadalmat megosztó vietnami háború már több mint 6 éve tombol, miközben újabb és újabb hullazsákokban érkeznek haza a harcokban elesett katonák. A konfliktus a hippi mozgalmon kívül a sajtónak is muníciót ad. A politikai vezetést leleplező nagy történetért különböző napilapok versengenek, amelyek közül a The New York Times szinte mindig elsőként publikálja a friss és felforgató híreket. Egy napon viszont szinte égi áldásként hull a lehetőség az akkor még csak kis helyi újságként működő The Washington Post szerkesztőinek asztalára; a Védelmi Minisztérium számára készült szigorúan titkos jelentés több ezer oldala.
Steven Spielberg nagy rutinnal rendelkezik már igaz történetek és történelmi események megfilmesítésében, de a mester mintha határozottan öregedne. A kiváló alapanyag ellenére sem képes a témát pörgősen és érdekfeszítően tálalni, pedig a The Washington Post felemelkedése sokkal több lehetőséget tartogatott. Ez azért is szomorú, mert bár Oliver Stone-nal ellentétben Spielberg nem járt Vietnamban, de a korszak hangulatát ő maga is átélte és főiskolára is jórészt azért jelentkezett, hogy elkerülje a bevonulást. Ha valaki személyesen is átélt egy korszakot vagy hangulatot, akkor elvárható, hogy arról az időszakról meglehetősen erős benyomásai legyenek, amit művészként is képes ábrázolni.
Spielberg igyekszik is, de valami mintha mégsem stimmelne. A film egy rövid vietnami életképpel és egy körülbelül félperces csatával indít, ami annyira jellegtelen, hogy szinte el is felejtkezünk róla, hogy a Ryan közlegény megmentésének rendezőjével van dolgunk. Megismerhetjük viszont Robert McNamarát, az egykori védelmi minisztert is, aki már 1966-ban reménytelennek látta a háború kimenetelét, a nyilvánosság felé mégis az ellenkezőjét prédikálta.
Spielberg viszont ahelyett, hogy tisztába tenné a néző fejében a történelmi közeget, inkább arra pazarolja a játékidőt, hogy a történet szempontjából irreleváns dialógokat és helyzeteket mutat be. Tarantino ebben nagymester, Spielberg viszont kevésbé. A Pentagon titkai első fele ily módon unalomba fullad (a sajtóvetítésen jól hallható horkolás ütötte meg fülemet az előttem lévő sorból) és inkább a Lincolnt idézi vissza cselekménytelenségével. Bár a film második fele már tartogat némi pörgést, a régi spielbergi varázs elmarad.
A Pentagon titkai nem azért készült, hogy rendet tegyen a nézők fejében a vietnami háború történelmi vonatkozásait illetően.
Spielberg valószínűleg a történetben lévő aktualitást kereste és meg is találta, így filmje gyakorlatilag nem más, mint politikai üzenet, vagy ha úgy tetszik: propaganda.
Szinte lehetetlen ugyanis nem felfedezni a parabolikus utalásokat a sajtószabadságot korlátozó Richard Nixon és a „fake news” fogalmát a közéletbe beemelő Donald Trump között. Spielberg, aki gyakorlatilag a Clinton-éra óta lelkes demokrata, markáns véleménnyel rendelkezik Trumpról és rendszeréről, ugyanakkor az Oliver Stone-féle nyílt politizálás nem az ő asztala. Helyette inkább szájbarágós, pátoszos és giccses mesét kínál számunkra arról, miként menti meg egy maroknyi újságíró a sajtószabadságot.
A színészek játékára nem lehet panaszunk. Tom Hanks még mindig alázatos, de határozott játékkal operál a The Post főszerkesztőjeként. Meryl Streepnek pedig ez alkalommal jól áll a személyiségéből is adódó harcias laptulajdonos asszony karaktere, aki egy férfiak uralta világban igyekszik bizonyítani (a #metoo kampány idején ez sem egy elhanyagolható üzenet). A Breaking Bad és Better Call Saul rajongóknak pedig Bob Odenkirk, alias Saul Goodman okozhat szórakoztató pillanatokat.
John Williams nem erőltette meg magát a zenét illetően, dallamai inkább csak a pátoszos jelenetekhez szolgálnak aláfestésként. Spielberg állandó kameramágusa, Janusz Kaminski viszont mindent elkövet azért, hogy vizuálisan is érdekessé tegye a történéseket.
A Pentagon titkai Spielberg életművének kevésbé sikerült darabjai közé tartozik. Elbaltázott cselekményvezetése, a témában rejlő lehetőségek ki nem aknázása és a túlzásba vitt amerikai önsimogatás egyértelműen rányomják a bélyegüket a vászonra. Sokkal inkább tekinthető ez egyfajta Oscar-vadász, számító húzásnak az egykori rendezőzseni részéről, mintsem egy igazi szórakoztató Spielberg-mozinak. 170 évvel ezelőtt a márciusi ifjak a „sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését” követelték az akkori hatalomtól. Valami hasonlót fogalmaztak meg a The Washington Post munkatársai is. Ha valaki sokat tehetett volna azért, hogy ez a valóban fontos és minden időben aktuális követelés igényes megvalósítást kapjon, az Steven Spielberg. Az igazi Seven Spielberg!
