Az Életem szerelme bebizonyítja, hogy a klisékből a franciák is tudnak csinos kis várat építeni. A párkapcsolatok nehézségeit taglaló film mesei története csak a romantikus mozi kedvelőinek ajánlott feltétel nélkül, a többiek mellékhatásokra számíthatnak.
És, hogy miről is van szó. Julient (François-Xavier Demaison) egész életében üldözte a balszerencse, jobban mondva azokat a lányokat és nőket, akikkel járt vagy járni akart. Ennek ellenére vagy éppen ezért azzal keresi a kenyerét, hogy pároknak ad tanácsot, hogy megmenthessék elfuserált kapcsolataikat. Már egészen kicsi korában rájött ugyanis arra, hogy képes kibékíteni egymással az embereket. Szülei nonstop veszekedése arra késztette, hogy már gyerekként a téma szakértőjévé váljon. Tanácsadásának hála, papa és mama együtt maradtak. De ugorjunk vissza a férfi jelenébe. Megismerkedik Joannával (Virginie Efira), viszont ismerve a hatást, amelyet ő vált ki a nőkből, úgy dönt, jobb, ha békén hagyja. Egy szép napon azonban beállít hozzá a nő, méghozzá a barátjával, akivel súlyos problémáik vannak. Egy-két jellemhiba felskiccelése után meg is váltunk a baráttól, és a két főszereplő már együtt is van. És akkor megindul a rémes események lavinája. Az egyik Apádra ütök stílusú jelenetsor végén például leég Julien szülői házának teteje. De ez nem minden. Van itt autóbaleset, kicserélt táska, elrontott szakmai lehetőség, allergia és még sorolhatnánk.
Egy idő után Joanna kénytelen beismerni, hogy a pasi inkább átok, mint áldás, így aztán szakít vele. Julien bánatában egy kolostorba vonul, távol minden nőtől. Egy újabb véletlen nyomán azonban visszatér a városba, hogy megkeresse Joannat, akit még mindig szeret. A poént nem lövöm le. Egy biztos, a nehezen induló sztori a film harmadánál végre lendületet vesz, és csupán a vége felé lassul le ismét. Ez a ritmushiba a dramaturgiai kidolgozatlanságok számlájára írható, ami azért is sajnálatos, mert maga az alapötlet egészen érdekes. A párválasztás, randizás kérdését fikciós keretbe helyezi a film, amelytől az egész téma megint frissnek tűnik. Ezzel összhangban állnak a képi megoldások is, amelyek a legújabb amerikai sikersorozatokra és egy kissé a videoklipkultúrára emlékeztetnek.
A szereplőválasztás mindig sarkalatos pontja egy mozgóképi alkotásnak. A főszereplőt alakító François-Xavier Demaison nem tűnik telitalálatnak. Egyrészt meg sem ismeri a néző annyira az általa hozott figurát, hogy értse például Joanna szerelmét, másrészt pedig a színész karaktere sem feltétlenül a legszerencsésebb. Tömören úgy lehetne megfogalmazni, hogy nem elég a kisugárzása. Ezt az érzést pedig csak erősíti, hogy az Anna Karinát idéző Virginia Efira viszont tündöklő.
Aki teheti, a délutáni kánikula idején húzza össze a sötétítőfüggönyt, vegyen magához egy jeges teát, és úgy nézze Életem szerelmét. Azt viszont ne várjuk, hogy az üdítő ízénél tovább tart a film hatása. Könnyű, alapvetően ötletes darab, apró, bosszantó hibákkal.
