A Kőgazdag ázsiaiak (Crazy Rich Asians) egy furcsa globális jelenség egyik leglátványosabb fecskéje: Kína már nem elégszik meg a hollywoodi importtal; Chinatown kitárta kapuit, és a belőle kiáradó amerikai kínaiak szépen lassan elfoglalják a legfontosabb hadiállásokat az amerikai filmpiacon is.
A mozis sárga veszedelem valós félelem? Nem lehet nem észrevenni, hogy Kína Hollywood (és a világ) második legnagyobb felvevőpiacaként nemcsak nézője, de már alakítója is az álomgyári termékeknek, melyek így egyre távolabb kerülnek az európai közízléstől. A globális piacra szánt filmek egyre sematikusabbak, a műfaji jegyek kimaxolása a minél szélesebb körű értelmezés érdekében a karaktervezérelt történetek rovására megy. Ráadásul Kínában a legnépszerűbb filmek között rendszeresen találunk hazai – sokszor, mint például a nézhetetlen A sas és sárkány esetében is, amerikai sztárokkal készített – blockbustereket is: ha Hollywood fel akarja venni a versenyt ezekkel a rendszerint botegyszerűségű történetekkel, kénytelen saját filmjeit is a kínai ízléshez igazítani.
Ilyen körülmények között készült el az Egyesült Államokban, méghozzá egy hollywoodi stúdióban a Kőgazdag ázsiaiak – az 1993-as The Joy Luck Club óta ez az első többségében ázsiai stábbal készült film. A történet viszonylag egyszerű: a New Yorkban élő Nick Young (az angol és maláj szülőktől Malajziában született Henry Golding) úgy dönt, hazaviszi Szingapúrba bemutatni szíve választottját, az amerikai-kínai Rachelt (a tajvani felmenőkkel bíró Constance Wu). A lány nem is sejti, hogy párja a városállam egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb családjának sarja, arra pedig végképp nincs felkészülve, hogy leendő anyósa (a hongkongi filmekkel befutott maláj színésznő, Michelle Yeoh) nem éppen ilyen lányt szán a Young birodalom örökösének. A középosztálybeli New York-i lányt azonban nem éppen olyan fából faragták, hogy könnyedén megfutamodjon.
Hogyan tudott egy ilyen, valljuk be, nem éppen túlságosan összetett történettel egy amerikai és szingapúri kínaiakról szóló romantikus komédia begyűjteni ennyi díjat és jelölést – köztük két Golden Globe kategóriában is? A válasz az egyensúlyban rejlik. A tajvani és kínai felmenőkkel rendelkező, de már Amerikában született rendező, Jon M. Chu az Amerikában élő szingapúri szerző, Kevin Kwan önéletrajzi ihletésű regényét adaptálta, melynek az volt a célja, hogy
bemutassa az amerikaiaknak a kortárs Ázsiát.
A történet olyan általános értékekre épít – a család fontossága és a szerelem ereje –, mely mind az agymosott kínai őshazában, mind a dekolonizált ázsiai tigrisek országaiban, mind a szabadság földjeként értelmezett Amerikában, de még nálunk is működni tud.
Chu sok kritikát kapott, hogy a kínai karaktereket sokszor nem kínaiak alakítják a filmben – ez azonban a nem ázsiai nézőknek, gondolom, nem jelent túl nagy traumát. Az annál inkább szimpatikus, hogy egy nagyon jól ismert romkom receptúra alapján készült mozit kaptak némi egzotikus ízzel. Pont annyi az idegen elem – a kínai vígjátékokból ismert idióta karakterek éppúgy felbukkannak, mint a turisztikai reklámfilmekbe is beillő csodás városi látképek –, amennyi még nem idegeníti el a nézőket, és pont annyi az ismerős fordulat, amivel bármilyen nemzetiségű néző képes azonosulni.
Különösen érdekes látni a xenofóbiát kínai és kínai között:
a migránsválság mindennapjaival küszködő Európában vagy egy olyan, számtalan náció által épített országban, mint amilyen az Egyesült Államok is, egy film, ami végül összebékíti az „idegeneket”, úgy hathat, mint égő seben az enyhítő kínai balzsam.
Értjük hát a mozgatóerőket – de jó film ettől még a Crazy Rich Asians? Hát semmiképpen sem rossz. A Nászajánlattal és a Szemfényvesztők második részével már két közepes filmen túl levő Peter Chiarelli és az eddig tévés produkciókon dolgozó Adele Lim kedves, szerethető romkomot írt, aranyos helyzetekkel, vihar a biliben konfliktussal, szép ruhákkal, menő zenével – atyám, Madonna Material Girlje vagy a Coldplay Yellowja kínaiul? – és tényleg rongyrázó ázsiaiakkal; attól viszont azért nagyon messze van a Kőgazdag ázsiaiak, hogy filmes erényei miatt maradjon emlékezetes.
Váratlan fordulatokra, néhány alapvető vonáson túlmutató karakterrajzra, jellemfejlődésre teljesen feleslegesen számítunk, de friss ízeket, egzotikus tájakat biztosan találunk, ha megnézzük a filmet, ami feltehetően csak az első lesz az ázsiai eredetű alkotókat összefogó amerikai produkciók sorában. Az pedig, hogy mi itt, a Sárkány Center árnyékában is képesek vagyunk egy-egy ilyen alkotásnak köszönhetően felismerni, hogy mégiscsak mindannyian másképp vagyunk egyformák, csak hab a tortán – vagy édes-savanyú mártás a tavaszi tekercsen.
