Kritika

Ha az Erős Pistás hamburger film lenne – Kokainmedve

Kokain és medve. Egy olyan mix, ami már leírva fantasztikus állatságnak hangzik. Instant kultfilm. Csak éppen instant alapanyagból ritkán készül emlékezetes alkotás. Ebből a viccből is többet ki lehetett volna hozni, ám a Kokainmedve még pont képes megugrani azt a minimum elvárást, amit a cím támaszt. Még ha végső soron mémnek jobb is, mint filmnek.

Tudjátok, vannak azok a balatoni vurstlik, ahol mintha megállt volna az idő. Amelyek kifakult, harminc éves posztereken hirdetik a legegyszerűbb szórakozást. Olyan kis zárványok ezek, ahol az ember önfeledten és vállaltan élheti meg a proliságát anélkül, hogy bárki rosszallóan nézne rá. Nem kínálnak sokat, és annak is csak a minimumát tudják teljesíteni. A dodzsemek fele nem működik, a céllövöldében a puskák csöve el van ferdítve, a sör pedig pofátlanul drága. De legalább hideg, és jól esik a közepesen száraz perec mellé.

Végső soron azonban mégsem tudunk rá igazán haragudni, hiszen mire számítottunk? Persze egy ideális világban mindez lehetne sokkal jobb és modernebb is, de nem az. Pontosan tudtuk, hogy nem az, amikor úgy döntöttünk, hogy idén is kimegyünk. Kicsit ilyen film a Kokainmedve. Számos ponton bele lehetne kötni, jogosan. Sok szempontból lehetne sokkal jobb. Mégis nehéz ezek miatt kritikával illetni, hiszen nem árult zsákbamacskát. A Kokainmedve pontosan azt nyújtja, amit ettől a műfajtól elvárhatunk. Sőt, talán az átlagnál kicsivel többet. Ugyan ettől még nem lesz határozottan jó film, de arra a kellemesen szűk másfél órára éppen elegendően szórakoztató.

De melyik műfajról is van szó? Nevezzük mondjuk „mém-filmnek”.

Olyan high-concept trashfilmekről van szó, amelyeknek már a címe/egy soros leírása/plakátja elég elvetemült ahhoz, hogy azonnal mémesüljön. Ezekről a filmekről aztán rendre kiderül, hogy a füstjük jóval nagyobb, mint a lángjuk. Hiszen a Twittert megszédítő koncepció – amelyben mondjuk cápák törnek elő egy hurrikánból – kidolgozása már messze nem olyan érdekes, izgalmas vagy vicces, ahogy elképzeltük. Ezeket a filmeket eleve azért csinálják, hogy kultfilmek legyenek. Csakhogy a valóságban nem így születnek a kultfilmek.

Általában nem abból lesz kultfilm, ami annak készül, hanem egyszerűen az önmagukban eredeti, jó, vicces alkotásokból. (Ahogyan a „direkt-rossz” trashfilmek sem lesznek sosem olyan kultikusak/kedveltek, mint azok az „olyan rossz, hogy már jó” filmek, amiket komolyan gondoltak, csak éppen nem tudtak komolyan vehetően elkészíteni.) Ne legyenek illúzióink: ugyan a Kokainmedve egy normálisabb költségvetésű stúdiófilm – Isten áldja a Universalt, hogy hajlandó ilyen hülyeségekbe pénzt fektetni! –, valójában épp abban a trash-ligában játszik, mint egy Sharknado vagy Náci zombik 2. Hiszen csak és kizárólag azért készülhetett el, mert a Kokainmedve szóösszetétel önmagában annyira hülyeség, hogy könnyedén visszahozza a nem túl magas büdzsét.

Főleg, hogy ha hozzárakjuk, hogy „igaz történet alapján”. Mert a Kokainmedve „igaz történet”.

Kicsivel jobban, mint a Sharknado. Itt ugyanis a címbe foglalt két szereplő tényleg kölcsönhatásba került a valóságban. 1985-ben egy drogcsempész nagyobb mennyiségű kokaint szórt ki Georgia erdőségei fölött. Ám a csempész ejtőernyője nem nyílt ki, így ő már nem lelte örömét a sporttáskányi drogban. Az arra csámborgó Maci Laci azonban igen. Legalábbis rövid ideig: a mértéktelen habzsolásnak ugyanis rossz vége lett. Mackó úr kokainmámorban ügetett át az örök-málnásba. Ennyi történt. Ez a kis színes azonban megihlette Jimmy Warden forgatókönyvírót, aki épp annyira bővítette ki a történetet, hogy abból másfél perces helyett másfélórás film kerekedjen.

Így a filmbéli a Kokainmedve tripje jóval hosszabb, mint a valódié, miközben a drog mellett turistákba, vadőrökbe, fiatal bajkeverőkbe és mentősökbe is belekóstol. Akadnak további szereplők is: iskolából lógó, kiránduló gyerekek, a drogot kajtató bűnözök – élükön Ray Liotta az utolsó szerepében, és az utánuk nyomozó rendőr. De ez mind mellékes: a lényeg úgyis az, hogy mikor bukkan fel a betépett Mackó Lackó, hogy valami viccesen brutális dolgot kövessen el. Ebből pedig elég akad. És ennyi elég is volt a többek közt a 21 Jump Street – A kopasz osztagot és a Lego-filmeket jegyző Phil Lord és Christopher Miller párosának, akik producerként felkarolták a projektet. Noha már Warden forgatókönyve sem túlságosan kifinomult. Hemzseg az ad-hoc jellegű fordulatoktól és megoldásoktól. Igazán mégis a rendezésen bukik ki, hogy

a Kokainmedve nem képes több lenni annál, ami.

A legutóbb a minden téren hatalmasat bukó Charlie angyalai rebootot rendező Elizabeth Banks ugyanis érzéketlenül ugrál a legkülönfélébb stílusok és hangulatok között. Néha túl komolyan veszi magát, máskor totál karikatúra. Egyszer a legcinikusabb, morbid ízléstelenség tombol, majd komoly horrorként akar feszültséget kelteni, hogy aztán a finálé a 90-es évek TV-s ifjúsági kalandfilmjeit juttassa eszünkbe – ahol rendszerint a gyerkőcök és a kiskutyák legyőzik a bűnözőt. Ártatlan mentősök pusztulnak el poénra véve a legkíméletlenebb módon, hogy aztán jöjjön a tanulság: az igazi szörnyeteg nem kokainmedve, hanem a kokaindíler! Banks sajnos messze nem elég ügyes és rutinos ahhoz, hogy a témában lévő ellentmondásokat jól oldja fel, vagy legalább jó érzékkel kösse őket össze. Ráadásul olykor a vágás is ügyetlen, és a film többnyire nem is néz ki túlságosan jól – a láthatóan CGI medve nem vészes.

A Kokainmedve tényleg olyan, mint az Erős Pistás hamburger.

Ami nem azért készült el, mert bárkinek valódi ingerenciája volt rá, hanem, mert elég nagy baromságnak hangzik, hogy az ember kiakarja próbálni. Persze elképzelhető, hogy egy gourmet séf kezei között ezekből az alapanyagokból is készülhetett volna egy igazán jó hambi. De a Meki konyhájában nincsenek gourmet séfek. Hasonlóan az Erős Pistás hamburgerhez, a Kokainmedve is összemixel két látszólag össze nem illő dolgot, remélve, hogy az összhatás kellően bizarr lesz ahhoz, hogy kipróbáljuk. És eleve ki az, aki nem „bűnös élvezet” reményében kóstol bele egy ilyen termékbe? Ki vár ennél többet?

És ne legyünk igazságtalanok, mert azért vannak benne jó dolgok: a Devo alapító Mark Mothersbaugh hangulatos filmzenéje és a remek karakterszínészekkel teli szereplőgárda mindenképpen ilyen – még ha egy szebb világban nem is egy ilyen film lenne Ray Liotta búcsúja. Illetve kellő – néha szórakoztatóan váratlan – morbid hülyeséggel van megtöltve a film, hogy kitartson a játékidő alatt. A humor többnyire működik a maga ízléstelenségében. Nyilvánvaló, hogy sokkal többet és jobbat is ki lehetett volna hozni, a Kokainmedve filmként azonban így is sokkal tisztességesebb, mint egy Sharknado. (Azért a Náci zombik 2. magasságaitól már elmarad.)

A balatoni vurstlin is számon lehetne kérni, hogy miért nem Disneyland. De ki tenne ilyet, ha az ígéret a langyos sör és a húsz éves lakossági techno-ra pörgő disco-körhinta volt? Ezért a proliskodásért mentünk. Ezt a proliskodást kaptuk. Ilyen élmény a Kokainmedve is. A vérbeli „bűnös élvezet.”

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com