Fókuszban Kritika

Csalj meg! – Kölcsönlakás

Dobó Kata első rendezése, a Kölcsönlakás talán tényleg „az év legszexibb vígjátéka”, ez azonban kétes értékű dicsőség.

A világ filmtermése alapvetően négy kategóriába sorolható. A magyar filmgyártás friss fellendülése óta pedig nálunk is érvényes ez a képlet, a példák az utóbbi egy évből származnak: vannak filmek, amik előzetesen is magas minőségűnek tűnnek, majd bebizonyosodik, hogy valóban azok (a fesztiválgyőztes filmjeink többsége az Egy naptól a Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 –on át a Ruben Brandt, a gyűjtőig). Aztán vannak, amik ígéretesnek tűnnek, de kiderül, hogy sajnos nem annyira jók (például a Lajkó – Cigány az űrben). Néhány kivételes esetben a pozitív csalódás is lehetséges (a kritikusok egy emberként sóhajtottak fel megkönnyebbülten a rettegett BÚÉK láttán, de számomra a Genezis is ilyen volt). Végül pedig ott kullognak azok a filmek, melyek előzetesen is szörnyűnek látszanak, és tényleg azok is. És ebbe a kategóriába tartozik a Kölcsönlakás, mint a szlogenje hirdeti, „az év legszexibb vígjátéka”.

Hiába a fentebb vázolt diverzitás, a magyar nézők jelentős hányada számára a mai magyar film továbbra is valami nézhetetlen, silány minőségű pénzpazarlással egyenlő. És ezeket az embereket hiába próbálod meg győzködni az ellenkezőjéről, ha a legnagyobb hírverést kapó közönségfilmek közé becsúsznak a Kölcsönlakáshoz hasonló darabok. A kevésbé tájékozottak számára valószínűleg a magyar film még mindig a lila rétegfilmeket és a Kölcsönlakás-féléket jelenti, mert ezeknek a híre jut el hozzájuk. Ez csak fokozza az előítéleteiket,

ami hatalmas visszahúzó erő a magyar film ügyét tekintve.

De milyen háttérrel is születhetett meg ez a film? Gyakran merül fel panaszként, hogy kevés a magyar vígjáték, pedig mekkora hagyományai vannak ennek a műfajnak hazánkban (mondjuk utoljára a hatvanas években készültek tömegével jó magyar vígjátékok, azaz több mint ötven éve, de ez más kérdés). A másik oldalról pedig ott munkál a filmesekben az a vágy, hogy kielégítsenek egy nem is biztos, hogy valós igényt a magyar nézőkben: felvegyék a versenyt Hollywooddal, bebizonyítsák, hogy ők is tudnak olyat, mint ott messze. Na ez az, amiből eddig még soha semmi jó nem sült ki.

A „felvenni a versenyt Hollywooddal” nem azt kellene, hogy jelentse, hogy az ottani műfaji recepteket játszatjuk el Erzsébetvárosban magyar színészekkel, hanem, hogy a saját kulturális meghatározottságainkra építve születik egy olyan kompakt darab, amit az aktuális hollywoodi termék helyett választ a magyar néző. Ebbe a kettős megfelelési kényszerbe fullad bele a Kölcsönlakás is, „az év legszexibb vígjátéka”.

A Kölcsönlakás Ray Cooney és John Chapman 1969-es színdarabján (Move Over Mrs. Markham) alapul, ami ugyan nem tartozik Cooney leghíresebb művei közé (az valószínűleg a Páratlan páros, a Ne most, drágám! vagy A miniszter félrelép), de egy tisztességes, kétfelvonásos bohózat vagy inkább farce, klasszikus tévedések vígjátéka. A darab egyetlen este alatt játszódik egyetlen zárt térben, így elsősorban a helyzetkomikumra épül. Tervezett és nem tervezett megcsalások, lebukások és félreértések egy lakásban, ahol váratlanul 8+1 ember ad egymásnak randevút.

A darabot a budapesti Játékszín is műsoron tartja, itt alakítja az egyik főszerepet Dobó Kata, akinek szívügyévé vált a filmváltozat elkészítése, és becsületére legyen mondva, a projektet elsőfilmes rendezőként végig is vitte. A Kölcsönlakás filmváltozatán azonban hol az ötlettelenség uralkodik, hol pedig – ami talán még rosszabb – működésképtelen, elavult vagy kifejezetten káros árnyalatokkal próbálja kitölteni az adaptálásból fakadó fehér foltokat.

Fontos, hogy hiába 50 éves az alapanyag, az alábbi megoldások egyáltalán nem ebből következnek!

Búss Gábor Olivér (aki a Játékszínbeli előadáshoz is átdolgozta a darabot, mellesleg pedig az Üvegtigris írója) forgatókönyve minden eredetiségtől mentes, ezeréves vígjátéksablonokból építkezik, melyek annyira átlátszóak és lusták, hogy felháborodni sem éri meg rajtuk. Aki terhes, az folyamatosan hány, aki nem bírja a piát, az két vodkától már a világáról sem tud, a félreértések forrásába pedig jobb bele sem gondolni, annyira mesterkéltek a fordulatok.

Az ígért magyarosítás és aktualizálás helyett pedig egy olyan felülről elképzelt, műanyag Budapestet látunk, aminél még a Barátok közt is valósághűbb. Néhány hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a BÚÉK valaha is pozitív példa lesz a magyar filmgyártásban, pedig ott példásan valósították meg ezt – apró, de konkrét tényezők, poénok, szófordulatok, utalások kellettek hozzá, hogy a sajátunknak érezzük a történetet, ez pedig itt mind hiányzik.

Ezzel párhuzamosan a színészek is kénytelenek a néhány vonással megrajzolt típusfigurákkal küzdeni. Oroszlán Szonja például csípőből hozza a zakkant nőszemélyt, de közben a figurája hatalmas kihagyott ziccer a történetmesélés szempontjából – akiről itt a film elején belengetik, hogy rejtőzködő írónő, az tényleg csupán rejtőzködő írónő. Még rosszabb, amikor a Kölcsönlakás véletlenszerűen bedob egy-egy árnyaltabb jellemvonást a nulla karakterek számára, akikkel azután semmihez nem kezd (testvérféltékenység, gyerekvállalástól való félelem). A filmben egyébként még a színészi alakításokba lehet legkevésbé belekötni, Balla Eszter, Haumann Máté, Klem Viktor, Martinovics Dorina, Szabó Simon, Kiss Ramóna, Fehér Tibor és Kopek Janka megteszi, ami tőlük telik ebben a díszletvilágban.

Persze önmagában az ötlettelenség még nem büntetendő,

az viszont már annál vitathatóbb, hogy ugyanilyen ezeréves, mára meghaladott, elavult és káros társadalomképet fest a Kölcsönlakás. Ebben a filmben a négyből három főszereplőnőt látunk indokolatlanul fehérneműben; csak a férfinak szabad megcsalnia a nőt, fordítva elképzelhetetlen a helyzet; A szürke ötven árnyalatát megszégyenítő, totálisan érthetetlen megoldással oldódik fel a pár minden ellentéte, és természetesen visszatérő humorforrás, hogy a dekoratőr meleg-e vagy sem. Utoljára talán a Coming Out üzenete ment ennyire félre magyar filmben, de az legalább vállaltan provokatív alaphelyzettel nyitott. A Kölcsönlakás pedig csak „szexi” akar lenni, pontosabban az év legszexibbje.

Ez mind mellékes – szólhatnának az ellenérvek –, hiszen ez csak egy agyatlan, de legalább pörgős és szórakoztató vígjáték. De nem az, a Kölcsönlakást a rendezés sem menti meg – Dobó Katának ez az első rendezése, ezt a tényt pedig sajnos képtelen feledtetni a produkció.

Látványosan elsőfilmes darab a Kölcsönlakás, amelynek az első kétharmadában egyetlen nevetés sem hangzott fel a nézőtéren. Visszagondolva nemhogy nem működtek, nem is nagyon voltak poénok. A Kölcsönlakáson nem érezni az építkezést, csak egy végtelenül hosszú felvezetést fejel meg a kellően kaotikus zárlat. Ebben a rohangálós műfajban egyszerűen megengedhetetlen egy ilyen lapos és vontatott üresjárat, itt pedig gyakorlatilag ez tölti ki a filmet.

A Kölcsönlakás borzasztóan rosszul szerkesztett, ritmusát vesztett film, ahol hirtelen reggelből este lesz, miközben a cselekményben nincs előrelépés, totálisan érthetetlen pontokon vannak elvágva a jelenetek, minden konfliktust az unalomig ragoznak, és aztán ötletszerűen zárnak le. A fináléra azért felpörög a film, a felfokozott zűrzavarba és pergő párbeszédekbe bele lehet feledkezni, de ez sem tudja feledtetni a bő egy óra érfelvágást.

Jellemző, hogy a Kölcsönlakás egyetlen valóban fantáziadús és élvezhető pillanata a közösen előadott dal a stáblista alatt.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..