Épp aznap, amikor a benzinkutas fia megérkezik apjához, aki kétéves korában hagyta el a családját, lerobban a prostik autója a benzinkútnál. S elkezd kibontakozni a vásznon valami homályos csempészügylet és a szerelmi szál – Gigor Attila új filmje, a Kút, a mozikban.
Amikor ráébredünk, hogy a valódi történet nem az, ami a szemünk előtt játszódik, amit látunk, az csupán magyarázza, ellenpontozza, kiegészíti mint a hasonlító a hasonlítottat egy költői képben, és összerakjuk magunkban a filmet újra, ritka dolgot vehetünk észre.
A film, ami egyébként egy western, a kegyelemről szól. A kegyelem egy a viszonylag sokszor használt, elkoptatott western klisék közül, s ha ebbe a közegbe kerül, általában feloldódik katarzis nélkül: elfér a pisztolypárbaj, szúrós tekintet, magányos lovas, naplemente horizontján. A Kút alkotói úgy játszottak a vadnyugatra illő történettel, hogy filmjükben szinte az utolsó pillanatig nem adtak helyet a kegyelemnek, így az valódi transzcendens viszonyba lép a film világával.
A kút szó is megtelik jelentéssel. Gigor Attila rengeteg kulturális vonatkozását feltárja a vicctől a Bibliáig, és a filmet nézve nem érezzük azt, hogy ez sok. A film szimbólumokból felépített világát elfogadjuk lehetséges világként. A rendező bár a bizarrabbnál bizarrabb helyzeteket humorral oldja, mégsem vicceli el a filmet.
Valójában az egész filmből hiányoznak a kínos, életidegen és idétlen mondatok. Cselekményéből hiányoznak a bevett és kényelmes fordulatok. S a színészi játékban is alig maradt valamennyi manír. Mondhatnánk, ezúttal minden a helyén van: látvány (Pater Sparrow), forgatókönyv (Gigor Attila), színészek. Persze a film hibáit, mellényúlásait is fel lehetne most hozni (van egy-kettő, talán komolyabb is), a néző, akit hullámvasútra ültettek, nem valószínű, hogy a hibákra emlékezve áll majd fel a székről.
A rendező-forgatókönyvíró Gigor Attila összetett karakterekkel dolgozik. Minden egyes szereplő húsvér ember. Múlttal, problémákkal és tervekkel. Vagyis minden figura motivált, és ezért elhisszük reakcióikat. És a színészek mind élnek is a lehetőséggel. Tzafetás Roland egyértelműen uralja a vásznat. Trokán Nóra élete eddigi legjobb alakítását nyújtja. S bár egyik színészre sem lehet különösebb panasz, ők ketten játékukkal egyértelműen maguk mögé utasítanak mindenkit.
De egyik színész sem elégszik meg a kötelező megoldásokkal. Pokorny Lia azonosul karakterével (bár úgy tűnik szerepével pusztán színezi a film világát, valójában igen fontos figurát alakít: ez a szerep, ami leszállítja a filmet a földre), László Zsolt valódi reakcióival túllép az „én vagyok a gengszterfőnök Bibliai idézetekkel” szerepen. A Kovács Zsolt által alakított apa kétségei hitelesek. Jankovics Péter és Kurta Niké remekül játszik.
Tovább lehetne szemérmetlenül sorolni a film erényeit, de mielőtt bárki elrohanna a moziba felhőtlen szórakozásra vágyva, el kell mondani, a film csak erős idegzetűeknek ajánlható. Ugyan viszonylag kevés a durva jelenet, a verbális agresszióról nem beszélve, de Gigor kendőzetlenül mutatja be az erőszakot, talán nem tévedés azt állítani: Tarantinón is túllépve, a Trónok harcának durvább jeleneteit megidézve.
Lehet, hogy emiatt megosztó lesz ez a film, egy azonban bizonyos: Gigor Attilának sikerült. Kilépett a Nyomozó árnyékából. Bár stílusa abszolút felismerhető, ki lehet jelenteni: nem másolta saját magát, saját lábán megálló filmet rendezett.